Politikai árukapcsolás

Megdöbbentő, hogy milyen csend övezi a legújabb magyar demokrácia egyik alapintézménye, a területi önkormányzat további gyengítésére utaló kormányzati szándékokat. A csend részben érthető, hisz nem egy jól-rosszul szervezett munkavállalói csoport újraelosztási részesedésének csökkentését tervezi Gyurcsány Ferenc kormánya, hanem a központi államhatalmat szükségszerűen korlátozó, választott és a helyi közösségeket képviselő, annak múltbéli, jelenkori és jövőbeli tagjait összekötő intézményt kíván tovább gyengíteni. A központi állam terjeszkedőben van, még akkor is, ha decentralizációról és igazságosságról beszél; még akkor is, ha a kormány ellenzéke – ebben az ügyben – hallgatásba burkolózik.
Szemeink előtt nem más történik, mint politikai árukapcsolás: az államháztartás sanyarú helyzete miatti költségvetési kiigazítás összekötése a magyar államszervezet és a nagy közszolgáltató rendszerek reformjával, köztük a területi közigazgatás átalakításával. Nincs azonban ok-okozati kapcsolat a megye, a települési önkormányzat és a költségvetési költekezés között. Nem azért adósodott el a magyar állam, mert nagyjából 3200 települési önkormányzat van az országban. S nem is a 19 megye túlköltekezése miatt.
Noha sokat még nem lehet tudni a kormány terveiről, az bizton megállapítható, hogy a szocialisták és a hazai liberalizmus főáramának képviselői a hatékonyság és a társadalmi igazságosság növelésének szándékával fognak neki a területi közigazgatás átalakításának. Érvelésük lényege, hogy a települések (és a megyék) indokolatlan mértékűen nagy ráfordítással tudják a közszolgáltatások kínálatát megteremteni, amit kistérségi és regionális (hárommegyényi) szinten a mainál hatékonyabban (értsd: olcsóbban) lehetne megszervezni.
Az érvelésben nem esik szó a versenyről, ami szabályozott keretek között mind a hatékonyabb működést, mind pedig a társadalmi igazságosság jobb érvényesülését szolgálja. A balliberális érvelésben azért nem esik szó az önkormányzó területi egységek közti szolgáltatásversenyről, mert a tervezett átalakítás valójában nem a hatékonyság és az igazságosság növelését célozza meg, hanem az amúgy is rendkívül gyenge területi autonómiák fölszámolását; az államszervezet további centralizálását, és ezzel a főhatalom birtokában levő politikai erők mozgásterének növelését.
A liberális demokrácia működésében kulcsszerepet játszó fékek és korlátok egy részének – most épp a területi alapon létrehozottaknak – a kiiktatását. A megye és a települési önkormányzatok ellen indított hadjárat nem egyéb ugyanis, mint a (még) centralizált(abb) állam híveinek újabb támadása a még így-úgy meglevő területi autonómiák ellen (az MTA, az egyetemek és a kamarák elleni a szakmai alapon szerveződő közösségek ellen irányult). Amennyiben a reformok valóban a közigazgatás szolgáltatásainak hatékonyabb megszervezését és a társadalmi igazságosság jobb érvényesítését kívánnák elérni, úgy nem a területi önkormányzatok számát csökkentené a jogalkotó, hanem azok jogkörét úgy bővítené – például az adóztatási jogok biztosításával –, hogy a területi közösségek között valós verseny jöhessen létre.
A szocialisták és a liberálisok a közszolgáltatásokból mindenkinek ugyanannyit kívánnak biztosítani: keveset, de azt egyenlően és főleg a központból elosztva. A központból olyan területi egységeknek szétosztva, amelyek mindenféle területi identitás híján a központi államnak semmiféle szervezett ellensúlyát nem fogják tudni képezni. Nem más lenne és lesz ez, mind a szegények egyenlősége, amibe legfeljebb az visz némi különbséget, hogy a kormánypártok egy-egy helyi kijáróembere másoknál többet tud a központi elosztásból „kilobbizni”. Veres János szabolcsi polgármestereket eligazító mondatai nem félrecsúszott gondolatok; azok a mai magyar politikai valóság kimondott-kimondatlan trivialitásai. Figyelmeztető tény, hogy nemcsak a kormánypártok, de a mai ellenzék egyetlen politikai irányzata sem képvisel a területi centralizációt radikálisan csökkentő nézeteket.
De valóban sok-e a tizenkilenc megye és a 3145 település, valamint a huszonhárom budapesti kerület? Kétségtelen, csaknem 3200 település, és ezzel csaknem 3200 települési önkormányzat van az országban. De a felszámolásuk mellett szóló érvekben az nem hangzik el, hogy a települések harmada egyáltalán nem működtet helyhatóságot, a polgármesteri hivatal, a jegyzők és a közigazgatás szolgáltatásait 1065 település lakói nem helyben veszik igénybe. Ha a közszolgáltatások igénybevételének helyeit még tovább csökkentik, akkor a központi állam nem tesz egyebet, mint áthárítja a közszolgáltatások költségeinek további részeit a polgárokra, tekintve, hogy azokat hosszabb utazásra és a zsúfoltság miatt hosszabb várakozásra, időkiesésre kényszeríti. Ennek költségeit azoknak kell majd megfizetniük, akik amúgy is a társadalom nehezebb körülmények közt élő rétegeibe tartoznak.
De nézzük, mennyit lehet megtakarítani a megyék megszüntetéséből. Egy kisebb dunántúli megye önkormányzata évente körülbelül 20 milliárd forintot költ, amelynek 10 százaléka a hivatali kiadás, a többi az intézmények (kórház, levéltár, iskolák, művelődési intézmények) fenntartására megy el. A megye bevételei között az illetékhivatal bevétele (körülbelül 10 százalék) és az szja normatív módon elosztott része (12-13 százalék) együttesen is csak a bevételek 25 százalékát adja, s ezek megállapításában egyiknél sincs a megyének beleszólása, így az nem valódi önkormányzat, hanem a nemzetállam területi dekoncentrált szervezete. A megye hivatali apparátusának fenntartása minden polgárnak évente körülbelül 12–15 ezer forintjába kerül. A megyék és megyei jogú városok hivatalának, és így a költségeknek a megfelezése évente 50-60 milliárd forintnyi megtakarítást jelentene az országnak. De ha ezek a feladatok a régiókhoz kerülnek, akkor feltételezhető, hogy a nagy államigazgatási átalakítás többe fog kerülni, mint amennyi megtakarítás belőle származik.
Ráadásul a megerősíteni kívánt régiók nem képeznek térbeli társadalmi-gazdasági egységet, és kicsik ahhoz, hogy a központ ellensúlyát képezhessék. A Nyugat-Dunántúl például akkora, mint Pest megye. Arról nem is beszélve, hogy az Európai Unió ajánlásai szerint Magyarországon két-három régiót kellene kialakítani, a dunántúlit, az alföldit és a központit Budapesttel. Ezek egyenként 3-3,5 milliós lakosságukkal, eltérő történeti hagyományaikkal és egyben eltérő fejlettségükkel már valódi régiók lehetnének. Pénzügyi, adókivetési autonómiával (például Akar László szóhasználatával izmos ingatlanadóval) felvértezett régiók kellenének tehát, melyek csökkenteni tudnák a központi állam hatókörét, és ezzel a mainál lényegesen komolyabb korlátok közé tudnák szorítani a főhatalom birtokosait.
Ez lenne a valódi, a liberális demokráciát erősítő, a központi államhatalmat korlátozó reform. Amit most a kormány tervez, az nem egyéb, mint további forráselszívás az amúgy is legatyásított területi önkormányzatoktól. Persze egyszerűbb a forráskivonást reformnak nevezni, mint a valódi decentralizációt, és ezzel a központi állam leépítését végrehajtani.