A megállapodás óta nem telt el sok idő, de már most tudható, nehéz lesz megnyugvást hozni a dárfúri térségbe. A három tartományból álló Dárfúr olyan nagy, mint Texas: ötszázezer négyzetkilométer, s alig 6,5 milliónyian lakják. A Texasszal való összevetés azért is kézenfekvő, mert a felkelők legalább annyi olajat remélnek a felszín alatt, mint amennyit az amerikai államban találtak jó száz éve.
Három évvel ezelőtt a többségében fekete-afrikaiak által lakott vidéken városokat foglaltak el a fegyveres felkelők: a térség három tartományának nagyobb jogokat, a természeti kincsekből származó bevétel igazságosabb elosztását követelték a kartúmi központi kormánytól. A válasz nem késlekedett: a kormány által támogatott és feltüzelt – de a kabinet részéről hivatalosan soha nem vállalt – dzsandzsavid fegyveres milíciák vérengzései elől mintegy 2,4 milliónyi fekete-afrikai volt kénytelen elhagyni lakhelyét. Közülük mintegy egymilliónyian kerültek menekülttáborokba. A nomád lovas arabok örömmel támadtak a feketék falvaira, felgyújtották, lerombolták őket, és lemészároltak mindenkit, aki útjukba került.
A helybéli arabok felfogása szerint a fekete nem is ember, hanem egyszerű dolgozó tárgy, amellyel szemben minden megengedett. Jól jött nekik a feketék elűzése, ugyanis utóbbiak jogot formáltak a földre, amelyet megműveltek, így elkergetésük után az araboknak nem volt kivel vitázniuk. A borzalmak hallatára egész térségek lakosai keltek útra. A sivatagban gyalogolva tartottak a menedékhelyekre, ám még itt is megtizedelték őket a lovas hordák. A vérengzésekben, a rossz egészségügyi körülmények miatt kitört járványokban, az éhínségben több mint kétszázezren vesztek oda. Az Egyesült Államok tavaly egyértelműen népirtással vádolta az arab milíciákat, ám az ENSZ nem osztotta ezt a felfogást.
Csapás a keresztényekre
A segélyszervezeteknek csökkenteniük kell az élelmiszer-fejadagokat az utóbbi időben, ugyanis egyre nő a táborokba húzódók száma. Egyre fenyegetőbb a különböző jótékonysági szervezetek pénzhiánya is. A menekülttáborok környékén arab lovasok portyáznak: aki csupán százméternyire távolodik el a táborhelytől, ahol többnyire az Afrikai Unió kéksisakosai felügyelik a rendet, azt a dzsandzsavid tagjai elkapják. Megölik vagy elhurcolják rabszolgának, ha nő, akkor megerőszakolják. A menekültek a táborhelyeken sem tudják elfelejteni az átélt borzalmakat, s ha gyanús idegen érkezik a táborba, azonnal kitör a pánik. Ráadásul a szudáni kormány kitiltotta a humanitárius szervezeteket Dárfúr egyes vidékeiről. Ez történt az egyik legnagyobb tábort fenntartó norvég segélyszervezettel is, így százezrek váltak kiszolgáltatottá.
Ezek a mindennapi borzalmak részben indokolják, miért kellett ilyen gyorsan lenyomni a békemegállapodást a két meghatározó szudáni politikai erő torkán. Ugyanakkor az évek folyamán az Egyesült Államokban másodrendű, sőt inkább sokadrendű probléma volt Dárfúr sorsa. A három év során többnyire a televíziós hírműsorok végén félmondatokban számoltak be az ott történt eseményekről. Most viszont fordult a kocka: egyre több amerikai egyetemen sürgették a kormányt, hogy vegye napirendjére a dárfúri menekültek ügyét. Április végén ugyancsak erre ösztökélte a Bush-kabinetet egy washingtoni tüntetés.
Hollywood sztárjai is lépéseket tettek a közfigyelem felkeltésére és a menekültek megsegítésére. A közelmúltban például George Clooney színész és filmrendező édesapja, aki televíziós riporter volt, Szudánban járt. A CNN és az ABC versengett a sztárért, hogy mesélje el, amit a dárfúri menekülttáborban látott. Az elkötelezett békepárti színész Amerikát is vádolta, mondván, „elfordítja a fejét, és inkább máshová néz, csak ne kelljen észrevennie, hogy mi folyik Dárfúrban”. „Ha ma nem kezdünk munkába a megmentésükért, az azt jelenti, hogy ezrek halnak meg a táborokban” – jelentette ki Clooney, aki édesapjával dokumentumfilmet készít a menekültek borzalmas életkörülményeiről.
A Vészhelyzetnek, ennek a tucatnyi éve látható televíziós sorozatnak a minapi része is – amelyet Amerikában 12 milliónyian néztek – foglalkozott a dárfúri menekültek helyzetével. Mindez megmozdította a politikusokat. Az amerikai elnök gyorsan sajtókonferenciát tartott, balján egy szudáni férfival. Az elnök szándéka egyértelmű volt: mielőtt a válság belpolitikai kérdéssé válna, Bush ki akarja fogni a szelet az egyre dagadó dárfúri vitorlából. Ezen a tájékoztatón hangzott el az az amerikai álláspont, hogy az egymással harcoló feleknek békét kell kötniük.
Április végén a nigériai fővárosban, Abujában (ejtsd: Abuddzsa) az Afrikai Unió égisze alatt tartott béketárgyalásokon részt vett Robert Zoellick amerikai külügyminiszter-helyettes, valamint az Európai Unió képviselői is. Zoellick kimondottan azzal a céllal érkezett Nigériába, hogy a szudáni résztvevőktől – bármi áron – kikényszerítse a békét. Az eredetileg április 30-ig tartó tárgyalásokat kétszer hosszabbították meg, míg végül május elején megszületett a megállapodás a szudáni kormány és a nem arab lázadók legfőbb erejét adó Szudáni Felszabadító Mozgalom/Hadsereg, az SLM/A egyik frakciója között, amelyet a fiatal Minni Minnawi vezet. Igaz, az ifjú vezér fenntartásait hangoztatta a hatalommegosztás kérdésében, mégis aláírta a 85 oldalas dokumentumot. A béke megvan, még ha hiányos is. „Ha nincs meg a valódi politikai akarat, akkor a szerződés semmit sem ér” – fűzték hozzá azonnal az amerikaiak sikerét fitymáló Afrika-szakértők.
Az SLM kevésbé jelentős szárnyát irányító Abdelvahid al-Núr és az Igazság és Egyenlőség Mozgalma (JEM), amely elhanyagolható erőt képvisel, elutasította az egyezséget. Egyelőre nem tudni, vajon visszatérnek-e a tárgyalóasztalhoz, és részt vesznek-e a megállapodás megvalósításában. Megeshet, hogy a nézeteltérések miatt ezúttal épp a felkelők sorain belül törnek ki a harcok. Sokan úgy vélik, a JEM közel áll az iszlám gondolkodó Hasszán al-Turabihoz, Bin Laden egyik kedvenc oktatójához. Al-Turabi egyébként elutasította a szudáni békemegállapodást. A keresett nemzetközi terrorvezér egyik legutóbbi üzenetében talán nem véletlenül nevezte Szudánt olyan helynek, ahol „a mudzsahidek csapást mérhetnek a keresztényekre” – nyilván az ott várhatóan megjelenő ENSZ-békefenntartókra gondolt. Az Al-Kaida vezetője jól ismeri Szudánt, hiszen 1992-től 1996-ig ez az ország nyújtott számára menedéket.
Két vitapont maradt a békeszerződésben, amelyben nem született egyezség. Az ellenállók két kivonuló csoportja szerette volna már a tárgyalásokon elérni azt, hogy a jelenleg három tartományból álló térség egyetlen autonóm közigazgatási egységgé váljon. A másik vitás kérdés pedig az volt, hogy dárfúri alelnöke legyen a központi szudáni vezetésnek. E két pontban nem sikerült az ellenállóknak keresztülvinniük akaratukat. „Most a lázadók és a kormány közötti bizalmatlanságot megsokszorozza az ellenállók sorain belüli bizalmatlanság – jelentette ki Henri de Coignac francia különmegbízott. – A megállapodás megvalósulása igencsak kilátástalan.”
Különleges tanácsadók
A felkelők viszont jelentősen javították helyzetüket a különböző csoportok lefegyverzése ügyében, amely korábban áthághatatlan akadályt jelentett. A kormány a szerződés szerint megkezdi a dszandzsavid milíciák teljes lefegyverzését. Tehát nem vonja vissza laktanyákba, nem rejti el őket Szudán más vidékein, hanem felszámolja e terrorerőket. A leszerelést az Afrikai Unió helyszínen lévő kéksisakosai – ötezer katona és kétezer rendőr – ellenőrzik, őket talán legjobb megfigyelőnek neveznünk, ugyanis se felhatalmazásuk, se fegyverük, se erejük nincs a rend kikényszerítésére.
Ezt követően 4000 lázadót beépítenek a szudáni hadseregbe, a központi rendőrségben pedig ezer főt alkalmaznak. Háromezer főnek olyan átképzést biztosítanak, amellyel elkezdhetik polgári életüket. A helyzet normalizálása elsősorban attól függ, hogy a felekben mennyire van meg erre a politikai szándék – ismerte el az amerikai külügyminiszter-helyettes is, aki a hírek szerint igen aktívan vett részt a tárgyalásokban.
A békeszerződés elismeri Szudán nemzeti egységét, amelyet szabad és átlátható választásokon kell megerősíteni. Az így megválasztott kormány a föderalizmus alapján áll majd. A megállapodás megerősíti a legalapvetőbb emberi jogokat, így a vallásszabadságot, amely a válság egyik kiindulópontja volt. A lakosság arányában kell képviselnie magát Dárfúrnak a különböző kormányszervekben, a hadsereg vezetésében, a hírszerzésben. Az alelnöki státus helyett a lázadóknak be kell érniük egy „különleges tanácsadói” poszttal.
A kéksisakosok ára
A három tartomány egységesítéséről népszavazást tartanak a közeljövőben. A kartúmi kormány kijelentette, hogy Dárfúr újjáépítése egyik első számú törekvése lesz. A világ egyik legszegényebb országában azonban ez nem könnyen megoldható feladat. Mindenesetre Kartúm megígérte, hogy a tartományoknak juttatandó idei támogatást megemeli 300 millió dollárral, majd a következő két évben 200-200 millióval. Ezt felfoghatjuk a polgárháború miatti kárpótlásnak is. Az amerikai Foreign Policy kiadvány szerint Szudán a világ leginstabilabb, legsebezhetőbb országa. A kutatók 12 szociális, gazdasági, politikai, katonai kérdést megvizsgálva jutottak erre a következtetésre. Ám arra mégiscsak jut ereje és pénze Szudánnak, hogy nemzetközivé szélesítse a válságot. A Csádban a múlt hónapban a fővárosig menetelő felkelők ugyanis élvezik Kartúm támogatását. Ellenben számíthatnak a csádi elnök, Idriss Déby segítségére a Minni Minnawi-féle dárfúri felkelő csoport tagjai.
Jan Egeland, az ENSZ humanitárius ügyekben illetékes főtitkárhelyettese arról szólt, hogy a dárfúri helyzet katasztrofális, és a harcok a térségben a békemegállapodás ellenére sem szűntek meg. A közelmúltban neki is menekülnie kellett egy menekülttáborból, ahol zavargások törtek ki. „Nem csupán egy Abujában aláírt papírlap kellene, hanem olyan megállapodás, amelyet a helyszínen kivétel nélkül végrehajtanának a legkisebb faluban is, ahová visszatérhetnének a menekültek” – hangoztatta az ENSZ illetékese.
Még ki sem aludták a felek a béketárgyalás fáradalmait, amikor Kartúmban megkezdték a hátrafelé sasszézást: nincs szükség az ENSZ kéksisakosaira a szudáni válság rendezésében – jelentette ki egy kormányilletékes. Az egyébként béketűrőnek ismert Kofi Annannál, a világszervezet vezetőjénél erre elszakadt a cérna. A kartúmi kormány magatartása emlékeztetett a korábbi időkre, amikor kihátrált a vállalt kötelezettségek alól: „A nemzetközi közösségnek kötelessége megvédeni a szudáni Dárfúr polgárháború sújtotta lakosságát, szükség esetén akár erő alkalmazásával is” – így szólt az ENSZ főtitkárának határozott megállapítása. Bár még hónapokba telik a dárfúri ENSZ-erők felállítása, a napnál is világosabb, hogy az Afrikai Unió katonái nem tudják kikényszeríteni a rendet. Óriási anyagi terhet ró az amúgy is eladósodott afrikai országokra a kontingens felszerelése és Szudánban állomásoztatása.
Az Egyesült Államok nem hajlandó még egyszer szerepet vállalni Afrika e szegletében. Túl közel van Szomália – térben és időben egyaránt. Marad a NATO, de e szervezet tagállamai sem különösebben lelkesek. Kofi Annan megkezdheti körútját, amelynek minden állomásán meglobogtathatja a dokumentumot a világszervezet tagállamainak felelősségvállalásáról. Tavaly az ünnepi közgyűlésen elfogadott megállapodás szerint az államok azt vállalták, hogy fellépnek a háborús bűnöktől, az etnikai tisztogatástól szenvedő lakosság védelmében. Itt az első lehetőség.
zelenszkij
Zelenszkij: Konstruktív megbeszélések folynak Miamiban
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!