Van lehetőség a táborok közötti átjárásra

Kellemes meglepetéssel fogadtam a Tölgyessy Péter írása nyomán kibontakozott vitát a Magyar Nemzet hasábjain. Jó, hogy a vita során olyan témákat is (erősen kritikus színezettel) érinteni lehet, amelyek korábban tabunak számítottak.
A 2002–2006, valamint 1998–2002 közötti közvélemény-kutatási adatokat elemezve számos érdekes tanulságot lehet levonni azzal kapcsolatban, hogy a Fidesz különböző akciói, vezetőinek egyes megnyilvánulásai hogyan befolyásolták a párt népszerűségét. Ennek taglalása meghaladná e cikk kereteit. Itt csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy 2003–2005 között a Fidesz jó ideig jelentősen (esetenként jóval több mint tíz százalékkal) vezetett az MSZP előtt, és csak 2005 őszén csökkent meredeken ez az előny, majd 2006 elejére teljesen el is fogyott. A 2002–2006 közötti időszakban tehát a Fidesz – a párt vezetőinek minden említett hibája ellenére – képes volt elfogadtatni magát a választók széles rétegeivel. Van tehát mire alapozni, ha sikerül az elmúlt négy év és a korábbi esztendők tanulságait alaposan mérlegre tenni és elemezni. Ehhez természetesen sok időre lesz szükség, de néhány fontosabb összefüggést már most fel lehet vázolni.
A Fidesz szövetségépítési stratégiája minden jel szerint eredményesnek bizonyult, hiszen mind 2002-ben, mind az idén a listára jutó szavazatok több mint 40 százalékát megkapta, s – mint a közvélemény-kutatási adatok jelzik – 2003–2005 között egy ideig a szavazók több mint 50 százalékának rokonszenvét bírta. Emiatt nem osztom Tölgyessynek azt a nézetét, amely szerint „a volt miniszterelnök által felépített szerkezetnek egyszerűen nincsenek további növekedési lehetőségei”. Nem jó irányba visz az a nézet sem, amelyet szintén többek vallanak, s amely szerint több jobboldali párt együttműködése eredményesebb lenne. Például Vaszil György (május 4.) megjegyzi: „ha minden szereplő parlamentbe jutása és az egyéni jelöltek egymás javára való visszaléptetése biztosított, márpedig ez biztosítható, akkor a magyar választási rendszer többé-kevésbé ugyanannyi mandátumot eredményez, ha azonos szavazatmennyiség egy nagy vagy több kisebb párt között oszlik meg”.
Tessék megnézni például az 1994-es választási eredményeket, amikor (a Fidesznek is megelőlegezve a jobboldaliságot) a négy jobboldali párt, az MDF, a kisgazdapárt, a KDNP és a Fidesz együtt a listás szavazatoknak 34,7 százalékát, míg a parlamenti mandátumoknak csak 27,2 százalékát kapta, addig az MSZP a listás szavazatok 33 százalékával a parlamenti helyek 54,2 százalékát szerezte meg. Több kis párt nem képes a támogatottságának megfelelő arányú parlamenti mandátumhoz jutni, még ha a kölcsönös visszalépések eredményesek is (ami egyáltalán nem garantálható minden esetben). Nemzetközi példák is azt mutatják, hogy egy-egy jobboldali gyűjtőpárt eredményesebb tud lenni, mint egy több pártból álló, esetenként óhatatlanul bomlékony koalíció. Ehelyett a Fidesznek működtetnie kellene (és kellett volna az elmúlt négy évben is) az általa létrehozott struktúrát: megnyilvánulási lehetőséget biztosítani a Nemzeti Fórum-csoportnak a konzervativizmus felmutatása, a csatlakozott kisgazda szervezetnek a vidék érdekképviselete érdekében stb. Hasonló szerepet tölthet (és tölthetett volna) be a nagy személyi ráfordítással létrehozott tagozati rendszer is, az általuk képviselni kívánt társadalmi rétegek, csoportok sajátos problémáinak időközönként történő megtárgyalásával, megoldási javaslatok felvetésével.
Külön kérdés az értelmiségi holdudvar szerepe. Egyetértek Tóth Gy. Lászlóval (május 10.): „Az eltelt négy évben a jobboldal és a Fidesz intellektuálisan elszürkült.” Ennek elkerülésére, nem kevés munkával, de fel lehetne építeni egy, a párttól független egzisztenciával rendelkező, de vele szimpatizáló, különböző szakemberekből álló értelmiségi műhelyrendszert, amelynek keretében egy-egy fontos társadalmi-politikai kérdést több oldalról, egymással ellentétes nézeteket valló személyiségek részvételével meg lehetne tárgyalni.
Ahogy Tóth Gy. László fogalmaz: „A jobboldal ideológiai és strukturális megújítása elkerülhetetlen feladat.” Szükség van arra is, hogy (ugyancsak Tóth Gy. Lászlót idézve) értékeket közvetítő, a választók gondolkodását befolyásoló, problémaérzékenységüket növelő, látókörüket szélesítő értelmiség vegye fel a küzdelmet azzal a helyzettel, miszerint (amint Kiszelly Zoltán írja, május 3.) „a vallás helyét a fogyasztás, az erkölcsét az érvényesülés, és a gondolkodásét a csodavárás veszi át”. Ne díszletfiguráknak használjon a Fidesz neves személyiségeket (erre elég rossz példa éppen Tölgyessy esete, akinek gyakorlatilag semmiféle feladatot nem tudtak biztosítani a nyolcévi parlamenti képviselősége idején), hanem igyekezzen hasznosítani a hozzájuk csatlakozó, vele szimpatizáló értelmiségiek szellemi kapacitását.
Ugyancsak hosszabb kifejtést igényelne, itt csak utalni tudok rá, hogy nagy hiba a baloldalt teljes egészében az 1948–1989 közötti hol puhább, hol keményebb diktatúra támogatóinak, haszonélvezőinek beállítani. Látni kell ugyanis, hogy az ötvenes évek végétől szinte folyamatosan zajlott egyfajta lassú polgárosodási folyamat, amely 1982-ben jelentősen felgyorsult, s lehetőséget biztosított egy több-kevesebb önállósággal rendelkező középosztály (kisvállalkozók, menedzserek) kialakulásához. Ezt a folyamatot törte meg egy sajátos, a pártideológiát már régóta elvető, technokrata réteg, amely pénzügyi-gazdasági szakemberekből, úgynevezett reformközgazdászokból (a Dimitrov téri fiúkból) verbuválódott, s az MNB által 1987-ben bevezetett restrikciós intézkedésektől kezdve az Antall-kormány idején végrehajtott Kupa-programon át a Bokros-csomagig alaposan rajta hagyta névjegyét a rendszerváltoztatás folyamatán. Ezzel a vonulattal a baloldali érzelműek (kádári kisemberek) jelentős része természetszerűen nem azonosul. S itt kell keresni Tölgyessy megjegyzése alapján (amely szerint a Fidesz „kísérletet sem igazán tett az ellentábor megosztására”) egy átjárás lehetőségét az „átjárhatatlanná tett szakadék” felett.

A szerző közgazdász

Tölgyessy Péter vitaindító cikkéhez (Második megintés, Magyar Nemzet, április 29.) eddig hozzászóltak: Kiszelly Zoltán (Taszítások és vonzások, május 3.); Dobránszky János (Piros lap a választásokon, május 3.); Vaszil György (Újragombolni a mellényt, május 4.); Rockenbauer Antal (A helyzet súlyosabb, mint Bokrosék idején, május 4.); Horváth Béla (A kisgazdák szerepe a választásokon, május 6.); Szabó A. Ferenc (A Fidesz hiányzó társadalomismerete, május 8.); Tóth Gy. László (Politikai csendélet a vereség után, május 10.); Kiss Gy. Csaba (Politikai térképünk újabb alakulásáról, május 11.); Halmos Károly (A választást a költségverseny döntötte el, május 11.); Boros Bánk Levente (A Fidesz és a jobboldal három tennivalója, május 12.); Tőkéczki László (Egy körmönfont elemzés margójára, május 12.); Molnár Tamás (A nemzeti radikálisok válsága, május 15.); Nagy Ferenc József (Bennünk van tizenöt százaléknyi voks, május 16.); Csikós Attila (Ilyen arcátlan a történelem, május 16.).