Varsó ellenszélben is megállta a helyét

Lengyelországot az utóbbi időben sokan fekete bárányként kezelik. Az európai sajtóban, de a magyar médiában is értekezések jelentek meg arról, hogy az új, jobboldali kormány, valamint a vezetés euroszkepticizmusa az Európai Unió perifériájára sodorja az országot. A jóslatok azonban az eddigiek alapján nem tűnnek megalapozottnak. Kazimierz Marcinkiewicz lengyel miniszterelnök éppen néhány napja erősítette meg ismételten, hogy két euroszkeptikus kis párttal kötött koalíciója nem eredményez jelentős változást hazájának európai uniós politikájában.

Tavaly ősszel kezdődött minden, amikor az európai baloldal egyik fontos bástyája ledőlt, nagyarányú vereséget szenvedve az országgyűlési, majd az elnökválasztáson. A végső győzelemért két jobboldali párt futott versenyt, melyek közül a média a liberális gazdaságprogramot felmutató Polgári Platform (PO) mellé sorakozott fel, a választók azonban a társadalmi szolidaritás megerősítését célul tűző Jog és Igazságosság (PiS) pártjának adtak bizalmat, elnökké pedig a párt vezetőjét, Lech Kaczynskit választották.
A kritikus hangok Lengyelország negatív európai attitűdjét illetően már a választások másnapján megszólaltak, ezekre azonban még aznap méltó választ adott José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, aki Lech Kaczynskivel folytatott megbeszélését követően teljes bizalmáról biztosította az ország új vezetését.
A következő meglepetés a kormányalakítási tárgyalásokon érte a közvéleményt. A korábban biztos koalíciós partnerséget ígérő, a vereségek után azonban csalódottá vált PO ugyanis még saját hívei szerint is arrogáns hozzáállással utasított el minden lehetséges megoldási javaslatot. Az új választásra játszó Polgári Platform azonban ismét elszámította magát, hiszen a sajtó nagy része által kompromisszumképtelennek tartott PiS hosszú tárgyalásokat követően megnyerte a parlament többségének támogatását. Kazimierz Marcinkiewicz miniszterelnök kormánya – ha kisebbségben is, de – felállhatott.
Az első komoly megméretés az európai színtéren az unió költségvetési vitája volt. Az alig néhány napja hivatalban lévő miniszterelnök tárgyalóképességében ismét sokan kételkedtek, néhány nappal később azonban épp neki sikerült az újonnan csatlakozott tagállamok közül a legnagyobb eredményeket elérnie a vitás kérdések, a gazdasági támogatások kapcsán. Az pedig, hogy Lengyelország nem adja olcsón a bőrét, nem új keletű jelenség. Alig néhány éve az EU kormányközi konferenciáján épp – az egyébként szocialista – Kwasniewski elnök védte foggal-körömmel, de legfőképpen eredményesen a nizzai szerződésben meghatározott lengyel pozíciókat.
A Jog és Igazságosság kisebbségi kormányzásának első hónapjai folyamatos belpolitikai küzdelmekkel teltek, az Európai Unión belül azonban minden szinten – így a régiók és a szaktárcák szintjén is – zökkenőmentesen folyt az együttműködés. Az első komolyabb negatív visszhangot egy bankfúziós próbálkozás, az Unicredito-ügy okozta.
Az olasz bankóriás ugyanis egy kézben próbálta egyesíteni Lengyelország második és harmadik legnagyobb bankját, olyan piaci részesedést szerezve ezzel, ami a későbbiekben visszaélésekre adott volna lehetőséget. E törekvésében segítette az Unicreditót a Lengyel Nemzeti Bank elnöke is, s amikor a pénzügyminisztérium végül nyíltan fellépett az ügylet ellen, akkor azt a bank a szabad EU-s tőkemozgások korlátozásaként értékelte. Az uniós vádakra a Marcinkiewicz-kormány uniós versenyjogi szabályozásokkal válaszolt, később pedig megállapodott az Unicreditóval egy, a lengyel pénzpiacra nézve biztonságosabb megoldásról.
A félelmek ellenére működik a lengyel diplomácia is. Kaczynski elnök, bár befolyása a külpolitikára komoly, eddig a háttérben maradt, hiszen miniszterelnöke néhány hónap alatt minden nemzetközi fórumon komoly elismerést vívott ki magának. Az első hónapokban szintén meghatározó volt a nemrég leköszönt Stefan Meller külügyminiszter személye is, aki vérbeli karrierdiplomataként sokat segített az új kormány jó hírének megalapozásában. Jó kapcsolatai Moszkvával alapot szolgáltattak egy régi ellentét enyhítéséhez, Jacques Chirac francia elnökkel ápolt baráti viszonya pedig az unió irányában nyitott meg lehetőségeket.
Negatív vélemények hangzottak el a stabil kormányzást lehetővé tevő koalíció megalakulásakor is, a populista Önvédelemnek (SO), valamint a radikális Lengyel Családok Ligájának (LPR) kormányra kerülésével. A nyugat-európai politikai elit azonban egyelőre nem adott hangot konkrét kifogásoknak, mivel a korábban leginkább ellentmondásos megnyilvánulásaikról ismert kispártok újonnan kinevezett miniszterei tudatosan kerülik radikális vélemények megfogalmazását.
Az EU különben is óvatos. A lengyel jobboldalnál radikálisabb osztrák Jörg Haider óta világos, hogy egy tagállam belső politikai életébe az unió nem szólhat bele. Ha egy európai nemzet úgy dönt, hogy maga határozza meg jövőjének irányát ahelyett, hogy másolni igyekezne nyugati társait, akkor azt tiszteletben kell tartani. Lengyelország pedig betartja a szabályokat, s így az Európai Unióval való hosszú távú, gyümölcsöző együttműködés is csak saját képességein, eredményein múlik majd.