A balatoni hal és bor ünnepe

Egy finoman elegáns, könnyed, irodalmi beütéses Balatoni hal- és borünnep mivel mással kezdődhetne, mint a közreműködők dicséretével. „Köszöntök minden horgászt és halászt, akik a halfogás apostolai és művészei, a bortermelőket és vincelléreket, valamint a magyar gasztronómia művelőit, s ünnepünknek különös fényt adnak a kulturális események” – e szavakkal köszöntötte pénteken Balatonfüreden a háromnapos füredi, csopaki és paloznaki rendezvénysorozat vendégeit a fővédnök Mádl Ferenc volt köztársasági elnök. Felidézte a honfoglaló magyarokat, akik a Kárpát-medencébe érkezve, a Balatont és környékét nézve megállapították, hogy a halgazdagság, a föld szőlő- és gyümölcstermő képessége lényegesen jobb, mint amire számítottak.
Gasztronómiát, bort, kultúrát és beszélgetéseket ígért a három napra Bóka István balatonfüredi polgármester, aki szerint, ha ez a négy dolog együtt van, akkor mi más hiányozna? Ünnepi áldást mondott Korzenszky Richárd tihanyi perjel, majd többek között Eperjes Károly, Reviczky Gábor, Szarvas József, Trokán Péter szórakoztatta az egybegyűlteket. A könyvvásáron és dedikáláson a Tagore sétányon található Széchenyi-szobornál felállított pavilonoknál is nagy volt az érdeklődés, ahol többek között Jókai Anna, Eperjes Károly dedikált.
Közben a sétányon a balatonfüredi Figula Mihály, Hudák Zoltán, Koczor Kálmán, a csopaki Jásdi István, a villányi Tiffán Ede és Tiffán Zsolt, a szekszárdi Takler Ferenc boraival ismerkedtek az érdeklődők. Mögöttünk a lassan alámerülő nap különös színeket kölcsönzött a Balaton vizének. A türkizkék, smaragdzöld, majd sárgásbarna fodrok elkápráztatták a szemet. Kevés a hely arra, hogy leírjuk, ki mindenki volt még ott a hét végi Balatoni hal- és borünnepen.
Először is elégedjünk meg egy jó kis csopaki olaszrizlinggel. Nálunk talán ez a borivó emberek kedveltje, ahogy vörösborban a kékfrankos. Illatban nem igazán gazdag. Ha igen jó minőségű, rezedára emlékeztet, savai finomak, a termőhelytől, évjárattól nagyban függenek. Utóízében gyakori a keserűmandula. Ebben jelentős része van a késői szüreteknek, így csodálatos illat és zamatanyagok jelennek meg a borban. Az olaszrizling legfontosabb termőhelye a Balaton-felvidék, Csopaktól Badacsonyig. Igazán itt jönnek elő benne azok a zamatok, illatok, amelyek nagyon értékessé teszik. Ezt nem csak az itt élők mondják, a máshonnan származó borbírálók is így érzik – meséli nekem egy éttermi somelier.
Pénteken tartották a csopaki Dobó vendéglőben az anyáink és nagymamáink főztjének ízeit kínáló helyen, a közel 200 éves boltíves étteremben, az udvari gesztenyefák alatt a Magyar Nemzet estjét is lapunk munkatársainak részvételével.
Sajnálom, hogy nem hoztam el egy étlapot innét, vagy a paloznaki Mandel csárdából vagy a füredi Borcsa étteremből, de talán jobb, hogy nem tettem. Önök mire gondolnának, ha az éttermi választékokat nézve azt írom: Balatoni halkockák halászlémártásban, vagy sült harcsa boros káposztával és rizlingmártással, netán jakabkagyló zöldségágyon pezsgős sabayonnal?
Szombaton Magyar Nemzet-horgászverseny kezdődött a füredi Tagore sétányon, délután 17 órakor hálaadó istentiszteletet tartottak a Papsoka Árpád-kori templomromnál, majd Gulyás Dénes és tanítványai adtak szép koncertet a református Fehér-templomban. Este a füredi nagyszínpadon A bor filozófiáját mutatta be a Hamvas Béla Asztaltársaság, a csopaki pincékben pedig elkezdődött a Csopaki Olaszrizling Éjszakája. Ugyanekkor „Sorok között” Hír TV-est volt a Koczor Pincénél.
Egyébként Hamvas Béla minderről így írt: „A balatoni borokról szeretnék beszélni, és pedig arról a részről, amely Almáditól Révfülöpig terjed. Ezt a zónát öt nagy kerületre osztanám: Almádi, Felsőörs, Alsóörs, Balatonköves, Csopak, Arács, Füred, Dörgicse és környéke, Révfülöp és környéke.
Rangkülönbségekről ezen a körön belül beszélni alig lehet. Minden az évjáraton, a szőlőskert fekvésén, a gazda kezelésének lelkiismeretességén és komolyságán múlik. Szívem Csopak felé húz, de a dörgicseit nem nélkülözném, az arácsit semmi pénzért nem adnám oda, de még a tihanyit sem. Főként a tihanyi gyökérkeserűt. Egy barátommal fedeztük fel, amikor ott halászgattunk a félsziget körül és pontyainkhoz, süllőinkhez megfelelő italt kerestünk. Az apátságnak különös szölleje volt ez, az északkeleti oldalon feküdt és végeredményben senki se tudta, miért van ennek a bornak gyökérkeserű íze. Aki egyszer megkóstolja, milyen a süllő vajban, paradicsomsalátával és gyökérkeserűvel, az előbb felejti el a Louvre valamelyik képét, mint ezt az élményt. A révfülöpit azonban még kevésbé hagynám ki. Ez az igazi barátság- és házasságbor, hűséges, csendes, nyugodt, keveset beszél, annál többet gondol, mosolyog, zajtalan és harmonikus.
Volt idő, hogy egész télen csopakit ittam, egy kicsit sárgásrózsaszín pezsgő italt, amely bámulatra méltó arányérzékével állt az édeskés és a savanykás között. Mértéke, úgy vettem észre, pont három és fél deci volt. Kísérletet tettem másokkal is, és nem volt ember, akinél ne vált volna be. Ebből a borból három és fél deci! Ilyen a csopaki! Ilyen egzakt, kétszer kettő négy bor ez!”
Vasárnap halászléfőző-versenyt rendeztek a csopaki Szent Donát-pincénél, a települések, a színészek és az újságírók csapatai mérték össze erejüket (halászlevük erejét) Kristóf Attila vezetésével. Egyébként Erdei Ferenc: Néprajzi inyesmester című kis remekművében olvashatjuk a következőket a halfőzésről: „Abban viszont minden tájegység halfőzői megegyeznek, hogy többfele, legalább háromféle halból kell főzni a jóféle halászlét. Ha nem paszszírozzák az apróhalat, akkor a bogrács aljára kerül az apróhal, a következő réteg lehet a ponty, efölé a harcsa (ha van), kecsege, süllő, es köztuk a hagymarétegek.”
Ki tudja? A változatosság gyönyörködtet, de a hét végén Balatonfüreden, Csopakon és Paloznakon rossz halászlét enni nem lehetett.