A gnóm

Forog a világ, előtte ül a gnóm.
A gnómot senki sem ismeri.
Van. Ennyit sejtenek az emberek.
De, ki-mi – fogalmuk sincs.
Pedig ugyancsak működik.

Sokan azt hiszik – így Z. Z., a fekete lovas is –, afféle világ-összeesküvés ügynöke. Hogy van egy világ-összeesküvés valahol délen, azok összeesküsznek, tanácskoznak, nagy szakállal eleresztve vagy kopaszra nyírva, ingatják a fejüket, összeesküsznek, tárgyalgatnak, vagy azt se, csak határozatokat hoznak, megint összeesküsznek – aztán annyi. Bólintanak, hümmögnek, s a gnóm valami módon tudomást szerez a döntésükről, aztán vár a világ sorsára, inkább állítólag irányítja a forgását.
Mások egyetlen nép fiának tartják, egyetlen gumónak. Kiválasztott gumó, mondják, a világ fönnállása óta guggol gumóként a forgás előtt, s maga dönt. Egyedül. Őrületes tiktakagya van, kicsit szétterpeszti az ujjait, mintha démonizálná a világot, s azt bocsát reá, amit akar. Állítólag. Nem a mi történelemsíkunkon létezik, hanem valami belső rendelés révén került az irányító szerepébe. És olyan félfekete haja van. Homlokába göndörödik néhány fürt, arca kreolos. A homlok domború. Ki tudja?
Olyan vélekedések is vannak, miszerint ketten vannak. Két gnóm. Nem egy. Ezek küzdenek egymással, ki ül a világ asztala elé, forgatni, intézni, nézni egyáltalán, szuggerálni. Ketten. Ezért billeg. Mármint a fölfogás meg maga a világ.
Egyikük – állítólag magas, kék szemű, erőszakosan ívelt állú, fehéres bőre van és nagyralátó. Erőszakos, letipró. Pedig föl se kel a térkép, a terepasztal vagy golyó elől. Nem szereti a más népeket. Elnyomja vagy inkább elnyomná, ha tehetné. Agresszív gumó. Rendbe akarja tenni a világot. De…
Van a másik gnóm, aki kitúrja az előzőt a helyéből és fertez. Mindig talál olyan eszméket, amelyekbe a neonaiv emberiség belepusztul. Beleőrül. Belegárgyul. Önmegvalósító. Mindenkit a saját gnómságára képzel el, miközben azt hirdeti, „légy önmagad”. De az emberiség nem akar önmaga lenni, tespedni akar. Gondozva lenni, ellátva, hogy ellehessen, mint a befőtt. De jön ez a másik gnóm és hirdet. Folyton hirdet valamit. Hogy így legyen meg úgy legyen, neked, ember, ez jó meg az jó. Az ember már belenyugodnék abba, hogy szerelmes legyen, párban éljen, gyerekek nemzésével töltse idejét, nevelgessen, paradicsomi csendességben éljen, s akkor az a gnóm előáll – tereken, fölvonulási terepeken, zugutcákban, izzadt lebujokban azt hirdeti:
„Ember! Nem ismered magad! Légy homokos! Föl a fejjel! Meleg légy! Nő nőhöz, férfi férfihoz érintse szeméremtestét, és földöntúli kéjben leend része. Ha nem megy józanul, oldd fel magad! Hova lesz az emberiség, ha családokban, szeretetszövetségben gyámoltalan aljnövényzetként éli lett légyen le életét? Homokozz! Homok a homokhoz! Szabad önmegvalósítást, ha nem megy azonnal, oldd magad! Bódíts, te hülye! Kábítót becsapni! Vesd el identitásodat, »ha férfi vagy, légy férfival«, ne hitvány, gyönge nőt ölelgess, próbáld ki magad a halálod előtt!”
Állítólag ezt az a gnómocska erőszakolja, akinek magának sincs identitása. Nem leli helyét a világban. Nem a saját bőrében érzi jól magát, mert nincs is ilyen bőre. Nemzetköze van. S ez állítólag nagyon szakadékony. Bár egyesek azt állítják róla, van identitása, de az olyan csúnya, hogy azzal nem akar azonosulni. A külseje miatt. A mohó lelke miatt. Az izgékony elmeállapota miatt. Nem nyugszik. Így sosem önmaga. Utálja magát, és otthon egyedül sír a szobájában.
Ezt mondják.
Van, aki úgy tartja, nincs is ez a gnóm.
Van egy gnómfajta, amelyik csak úgy tud hatalmon maradni, ha kitermeli magából a gnómságot. Ő is rühelli, de a hatalmat csak úgy tudja megtartani, ha gnóm marad. Gnómlelkű. Ez a szimata, a szaglása. A gnóm nem is egyed. Hanem a gnómság van adva, amely egy népbe költözött az idők folyamán, s mivel elrettentően csúf, gnómmá akarja tenni a világot.
Jezovics ezt nem hiszi.