A pofon szabadsága

Az illetékesek zöme nem érti, mi történt szombaton a Stefánia úton. A Magyar Nemzet és a Blikk munkatársait súlyosan inzultálták az intézkedő rendőrök, a nyilatkozók pedig úgy tesznek, mintha csak egy szerencsétlen bordazúzódásról meg egy kis könnygázslukkról lenne szó.
Hogy a MÚOSZ fedőnevű balliberális korporáció feje, Eötvös Pál nem lát kommentálnivalót egy jobboldali fotós összeverésén, az nem meglepő. Mondhatta volna akár azt is: aki fél az elcsúszástól, ne menjen a jégre; vagy hogy nagyon helyes, legjobb lenne az összes Magyar Nemzet-est fejbe rúgni. Ehelyett sajnálta a dolgot, mint annyi sajnálatos eseményt e világon. Hja, az élet nem habos torta. Horn Gábor reakciója is ilyesmi; a liberális szószóló szerint borzasztó, ami történt. Hát tényleg. Szijjártó Péter megnyilvánulása a szégyentorta habja; az esettel kapcsolatban annyit tudott mondani, a szocialisták miatt tombol a meccseken a huliganizmus.
Az MSZP-s Nyakó István legalább felmondta a különösen gonosz ügyek miatti felháborodás protokollszövegét: a dolgot részletesen megvizsgáljuk, magyarázatot és a vétkesek felelősségre vonását követeljük stb. Más kérdés, hogy nem lesz ebből semmi. A rendőrnek majd szólnak, hogy Jóska, legalább ne azt verjed máskor, akinél az
a villogó vacak van. András kollégám pedig mutathat egy képet a gyermekének: apa védekezőn emeli fel a kezét, miközben rohan felé az állig felfegyverzett cenzúra.
A rendőröket bizonyos szempontból megértem. Nem lehet könnyű a fanatikus, őrjöngő drukkerekkel szembeszállni; az emberben nyilván harci düh és félelem keveredik. De András meg a Blikk-es fiú nem véletlenül nem a randalírozók helyett kapott ki. Azért bántották őket, mert riporterek. S aztán a Nemzet-es fiút azért engedte el a rendőrfőnök, mert kiderült, a rendőröket érő atrocitást is dokumentálta. Ha olyat fotóztál, ami nekünk is tetszik, elmehetsz.
Magyarországon elméletileg rendben van a szólás- és fotószabadság ügye. Azonban még mindig benne van a pakliban, hogy a becsületes riportert munkavégzés közben támadás éri. S persze munkavégzés után is: lerohanják az utcán, megfenyegetik levélben vagy telefonon, perbe fogják, nyilvánosan megszégyenítik. Ha a Stefánia úti esetnek sem lesz következménye, az újabb lépés a pofonkultúra felé. S ahol a sajtó szabadságát a pofon szabadságára cserélik, ott súlyos a baj.
Ugyanakkor hatalmas a média iránti igény; ugyanazok, akik gyors, autentikus tájékoztatást, leleplező, rejtett összefüggéseket felmutató cikkeket akarnak, az ezért fáradozó tisztességes újságírókat gyakran bajkeverőnek titulálják. Alig van kollégám, akire még nem uszítottak kutyát, akit még nem rángattak bíróság elé, illetve nem kap rendszeresen gyalázkodó-fenyegető leveleket és telefonokat.
„A véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása igen gyakori jelenség, sokszor erőszakos formában nyilvánul meg, néha halálhoz is vezet. 2005-ben világszerte több mint százötven újságíró vesztette életét hivatása teljesítése közben, több mint felük gyilkosság áldozata lett. Százakat, ha nem ezreket fosztottak meg szabadságuktól, azaz raboltak el vagy vetettek börtönbe, de nincs megbízható statisztikai adat azokra vonatkozóan, akiket megfélemlítettek vagy üldöztek” – mondta épp egy hónapja, a sajtószabadság világnapján Terry Davis, az Európa Tanács főtitkára.
Petőfi Sándor azt mondta 1848. március 15-én: „nem ismerünk többé semmi cenzort”. A költő naiv volt. A cenzort bizony ismerjük; nemcsak a császári cenzúra jött vissza hazánkba, hanem a későbbi proletárhatalom minden paranoiát felülmúló sajtódiktatúrája is. A cenzor ma is köztünk jár, gyakran változtatva alakját. Jöhet gumibottal vagy bírói köpönyegben is. Felöltheti például az emberi jogi maskarát, hogy a gazemberek személyiségi jogaira hivatkozva óvja a sötétséget.
Igen kedvelem azt a mondatot, hogy „a média felelőssége óriási”. E drága igazságot ráncolt homlokkal, bólogatva szokták megosztani velünk a közélet szereplői. Tulajdonképpen rendben volna, ha nem arra szolgálna e tézis, hogy a társadalom felelősségét áttolja a sajtóra. Meg kéne már érteni: nem mi robbantunk ki háborúkat, nem mi verekszünk a stadionokban, nem mi követjük el a bűncselekményeket, sőt a közvélekedéssel ellentétben nem mi csináljuk a politikát sem – mi csak dokumentáljuk mindezt. Kétségtelenül van hatása, de nem igaz, hogy a sajtó „nagy hatalom”. A tisztességes sajtó mindössze polgári kontrollt biztosít a hatalom fölött – ezt ma az ellenzéki média teszi. Nem vagyunk olyan nagyok, hogy érdemes lenne ütni minket.
Nem a tükröt kell összetörni, ha gond van a fizimiskával! A fényképezőgép persze valóban illetlen és kíváncsi. Oda szeret menni, ahol nem látják szívesen. De nem a mindenkit megillető intim szféráról van szó! A közügyeket nem illeti intim szféra. A diktatúra szolgalelkű sajtóhadsereget szervez, és harcol az ellenzéki média ellen; a márciusi ifjak ezért törölték el a cenzúrát.
Jó kezekben a fényképezőgép nem tud hazudni. A gép lencséjét igen találóan nevezik így: objektív. Amit megmutat, az a valóság. Kíméletlen és letagadhatatlan. A fotómasina fénynyel dolgozik, nemcsak konkrét működését tekintve, hanem tágabb értelemben is. Világosságra hozza, nyilvánossá teszi azt, ami különben rejtve maradna. A titok, a sötétség a bűn otthona, de a fotómasina harcol ellene; egyszerre gyűjti és szórja a fényt. Nincs demokrácia nyilvánosság, azaz a titkok ismerete nélkül. Ha nem tudjuk, mi történik, végünk van. Titkai a zsarnokságnak vannak; a diktatúra első megnyilvánulása, hogy megmondja, mi kerülhet világosságra és mi nem, hová mehet be a sajtómunkás és hová nem. A sajtó a nemzet szeme; nélküle az ország megvakul. A jó szándékú riporterek – Isten áldja meg őket; téged is, András – a nyilvánosság deszantosai. Addig elviselhető a világ, amíg ők dolgozhatnak.
Amikor a Magyar Nemzet munkatársa a miniszterelnök számára kényelmetlen politikai nyilatkozatot idézett, Gyurcsány képes volt – hol történhet még ilyen? – személyesen elmenni a bíróságra, hogy elégtételt vegyen a fiatal újságíróval szemben. Így mutatta meg, hogyan kell érteni a sajtószabadságot ezután. Ha én lennék a Fidesz, azt mondanám: tisztelt Amnesty International, ide tessék vigyázni! Magyarországon nemcsak gyalázatos támadás érhet bármely tisztességes sajtómunkást, de egyenesen a kormány által koordinált politikai cenzúra működik; ha csak teheti, perbe fogja, meghurcolja az egyetlen ellenzéki napilap munkatársait.
Kétféleképp lehet mindehhez hozzáállni. Úgy, mint Eötvös Pál: kommentár nélkül. (Eötvösnek persze már rég le kellett volna mondania.) Csakhogy a dolgok – az entrópia törvényének alávetve – maguktól nem javulnak, csak romlanak. Ma egy pofon, holnap kettő. Ma leköpnek, holnap lefújnak, holnapután talán le is lőnek. Ma elengednek, ha tetszik a kép; holnap lecsuknak, ha nem tetszik. Meddig lehet a dolgokat kommentár nélkül hagyni? Mikor kell már azt mondani, hogy elég?
Nem tudom, mi más értelme lehetne bármely nemzeti önvédelmi testületnek, mint hogy a nemzet önvédelmét szolgálja. Nyilván elenyésző azok száma, akiket hátrány ért a titkos szavazáson való Fidesz-párti részvételük miatt (ha vannak ilyenek egyáltalán). Nem tudom, mi más értelme lehetne a következő években a demokratikus ellenzéknek, mint hogy minden erejével védje a nemzeti demokráciát. Az ellenzéknek két lehetősége van: harcba száll a sajtószabadság védelméért, vagy asszisztál az eltiprásához.