Ami a zene neheze az operadívának

Múltkorában egy liturgikus slágerdarabokkal és csinos pofival mosolygó énekesnő volt, ma Barbara Hendricks a soros. Operista ő is, s aki a törékeny ébenszínt szereti, ugyancsak szépnek látja. A dolgot, már úgy értem, a muzsikát ezúttal ő is a könnyebbnek látszó vég felől közelíti: míg Miss Fleming a karácsonyi toplistás gyönyörűségek tuti strasszaiba bújt, addig Hendricks kisasszony a jó öreg Duke Ellington sokszor lebőrözött dalaival rukkol elő…
1994 nyara. Montreaux híres dzsesszfesztiválján (egy jazzcaféban, de nyilván mindet így hívják arra) lép fel Monty Alexander triója. Monty nem átallja fehér zongoristaként afrovirtuozitással pergetni a csontbillentyűket. Ám zongorája mellől hamar szólítja „a nagy Barbarát”, aki akkortájt valóban művészetének csúcsán jár. Úgy is igaz ez, ha nem feledjük pár évvel korábbi, már-már röhejesen naiv, gospeles Mimi-alakítását az épp leukémiába zuhanó Carreras oldalán. E Puccini-filmen négeresen felfűzött magas regisztere zavarón mekeg, mégsem ezért féltenénk a szopránt a dzsessztől. Hanem dívapózból hogy lazul el, hogy tart vibrátómértéket. Hát persze! Hát persze hogy ne Ella Fitzgeraldot keressük benne, habár az énekesnő virító jeleit adja annak, hogy a dzsessz nagyasszonyát tán többet hallgatta, mint Callast. Kezdetben még lefúrt lábú bárdizőz csak – jó, Ella álla is felkopott volna pomponlányként –, de aztán a Sophisticated Lady környékén élvezni kezdi a klasszikus partitúrákból kiirtott, itt meglelt szabadságot.
Ráadásul a dobos, Ed Thigpen varázsló: a Caravan-sláger wampjébe huncutkodja az oázistamtamok fojtott ropogású ritmusszőnyegét. A Take The „A” Train mindenkinek fülben van, s e kényes intonációjú távhangközök nyomán kezdem az Ellington-dalok trükkjét vérprofi illúziónak látni. Miss Hendricks eközben már csettint, és finom súlyponttekerésekkel operál, bár nem téve tűvé a dobogót. Viszont jól érzi magát s a visszafogott néhai Duke papát. Kanadai közönsége a kis asztaloknál nem szürcsöl, nem morzsál, figyel megigézetten.
Ős-izgalmas sose lesz ez a finom antisztárnő, végül is ő nem addig túrázza magát, amíg a torkán kifér. Neki ez kisujjból. Mégsem könnyű a lightosnak hitt terep, speciális „kortárs” alkotások tűfoka. Operadívának következésképp: a zene neheze.
(A Tribute To Duke Ellington – Hendricks/Alexander; EMI DVD, 2006.)