Apám, itt van a Balaton

Jezovics az apjától tanulta a Balatont.
Szép volt. Nem csak a Balaton, különösen apja. Magos, finom fekete hajú; enyhe hullámokkal ringott rajta a drága haj – anyja talán abba szeretett bele, midőn – még a Józsefvárosban, hol mindketten gyerekkorukat töltötték – egy fogorvosi lépcsőházban az ő huszonhárom éves apja megszólította a szőkeségek szőkeségét:
– Beszélhetnék magával öt percet?
A tünde fiatal lány megvetően nézett végig a fiatalemberen, s kissé fölbillentett fejjel és válasz nélkül távozott a kérdés színhelyéről.
Ámde a Balaton az Balaton. Az a varázs, a tünemény, a benső ragyogás. Ugyane leány két évre rá Balatonbogláron unatkozott rokonkái körében, s eszébe jutott az a deli férfiú, aki a józsefvárosi lépcsőházban beszélgetésre invitálta. Nevét, címét ismerte – a férfiú apja a józsefvárosi pályaudvaron dolgozott mint MÁV-tiszt, s nevük hangzatos dallama megmaradt a lány fülében: dr.… későbbiekben Jezovics… s keresztnév ötödíziglen Henrik.
Nos, szerzett egy enyhe balatoni képeslapot, melyre elég karakteres, lényéhez elszántan illő betűkkel rá érte írni:
„Akar még velem öt percet beszélgetni?”
A fiatalember bebódult az elég egyszerű csapdába, s aztán még ötven évet beszélgettek öt perc ürügyén.
Ó, de Jezovics apja különleges lény volt. Őtőle tanulta meg későbbiekben a Balatont. A vizet, az úszás tempóit, a halak jótét nádas menti játékait. Zamárdi titokzatos egyszerűségét, a somogyi bordombocskák szőlőíveit, a Diászó kondás völgyét s persze a királyian távoli Tihany kiáltó némaságát. Zamárdival szemközt volt az a nagy Tihany, amelyre mint monumentális történelemre nézett a kis Jezovics: a Halotti beszéd „is a, por és hamu” foszlányaira.

„A karcsú két torony örökké idelátszik
reggel ha fölkelek s erőre kap a nap
s megindul a világ a visszavonulásig
szökellő kúpjaik lángolni látszanak

Pirosló pontjaik csupán egy gyufahegynyi
tüzet ha tartanak. Én óriás vagyok.
Majd megfordul a kép: én kezdek kicsinyedni
és ők lesznek az ég előtt hatalmasok
Alul a tömbhegyen bokrok duzzadt sörénye
fekszik a Balaton fölé mint puha rongy
templomlábuk alá a sorsát kibeszélve
fegyelmezetlenül a nagy víz odaront

Ez a történelem. A templom és az ember
mindegyik maga áll kétséges őrhelyén
legenda kő ideg – az elmúlással szemben
engem őriznek ők és őket őrzöm én.”

Apja volt a történelem. Minden az apja volt. Ő testesítette meg számára a teremtést, hogy lehet jó az ember. Ő teljesítette be későbbiekben azt a böcsületet, amit szeretők, leányok, asszonyok balatonos redőiben talál – szerelmet a kenesei, sóstói, zamárdi, lovasi, füredi, szigligeti, badacsonyörsi, fonyódi, széplaki, boglári, keszthelyi partokon… az ember nemcsak géneket, de testi-szellemi attitűdöt örököl apjától.
Amikor aztán Budapest bombázása idején Zamárdira menekítette anyjával az apja, a kis Jezovics csak bámulta a végeérhetetlen Liberátorokat, melyek a fővárost mentek porba bombázni. A fiúnak úgy tetszett, mintha kinyílt volna az ég:

„Bombák ragyogtak kioldva magukból,
talán megállnak még az út középen,
és hirdetik az Excelsis Deo-t
a levegőbe rögzítve fehéren!”

Igen. Apja mentette meg őt a háborúban is. Talán éppen a Balatonnal.
Ahogy most itt feküdt Jezovics a füredi hajnalban, minden egy összegben szaladt elő. A távoli présházas vendéglőcskében főzőcskélték a halas-tésztás finomságokat, s kapaszkodott egyetlen emberébe, ki sokkal különb és jobb volt nála, ahogy barangoltak be a Balaton déli partjának alacsony vizébe.
– Hol vagy, öreg?

„Apám, itt van a Balaton,
olyan, minthogyha hó borítaná,
a távolság a takarón,
és nincsen kéz, mely fölhasítaná.

És olyan öreg vagyok, mint te,
ahogy a vízből kijövök,
a talpaidat érzem szinte,
ahogy léptél húsz év előtt.

Látod, fürdök én este-reggel,
hogy olyan legyek, amilyen
te voltál. Szemben a hegyekkel
örökös súlyodat viszem,

koponyavarrataid, melyek
olyan finomak, mint az ág,
és barbár szívem fölött hordom
csontjaid katedrálisát…”

Mit akartam néked mondani? Hallasz engem? Most a leányaimmal vagyok itt Füreden, és hal- és borfőző – ha-ha – versenyen veszünk részt, s valószínűleg ők még nem tudják, hogy olyasmi vagyok nékik, mint te voltál nekem.
Mit akartam mondani? Hajnal van. Itt a Balaton. Az egész. Köszönöm.

„Egyszerre csak a sötétség egyetlen
pillanatából ezer hangja szól
ezer madárnak mintha maga Isten
csicseregne a fényes föld alól.”