Az idegenlégió, ahogyan látták, átélték

Valamilyen mozaikos képünk még nekünk, magyaroknak is van a francia idegenlégióról, ha máshonnan nem, hát Rejtő-könyvekből, lektűrökből, kalandfilmekből. A ponyvairodalom és a másod-harmad rangú filmek gyakran hamis legendákat dagasztó világa azonban hajlamos a veszélyt veszélytelenként, az állandó halálfélelmet irigylésre méltó kalandsorozatként, a kegyetlenséget a kiválasztott hős erényeként bemutatni. Ezt a fajta sok évtizedes, egyre nyilvánvalóbban ártalmas agymosást nevezzük a mai napig szórakoztatásnak. Ha a dokumentumfilmes a legendák és a tények nyomába ered, sokat tehet azért, hogy egy-egy történelmi esemény, csoport vagy figura igazi történetét megismerve eldobjuk végre a rózsaszín szemüveget, és színről színre olyannak lássuk a történelmet és benne az embert, amilyen valójában. Ledniczky Márton és munkatársai még 1988–89-ben adtak fel hirdetést, hogy olyan magyarokat keresnek, akik valaha az idegenlégióban szolgáltak. Jelentkezett is harminc ember. Közülük hatot választottak ki, akikkel magnószalagra vették élettörténetüket. Őket kísérték el később Afrikába, Franciaországba és Vietnamba, ahol évtizedekkel korábban szolgáltak.
Aki az idegenlégióba jelentkezett, ötévi szolgálatról írt alá szerződést, és ez egyáltalán nem volt életbiztosítás. Az idős emberek, akik a filmben megszólalnak, máig nem felejtették el a mindennapi halálfélelmet. Állandó veszély, katonai drill, francia vezényszavak és indulók, éhezés, balul elsült mentőakciók, bennszülött prostituáltak: ez volt az ifjúságuk, nincs más, amire emlékezzenek. A film vége felé hárman ülnek egy régi légiós felszerelésekkel díszített szobában gőzölgő étel fölött. Egyikükben annak ellenére több tartás maradt, hogy hazatérve 1956-ban börtönbe került. A másik kettő nem érti, hogy ennyi fáradság és szenvedés után nekik senkitől nem jár semmi, még annyi sem, hogy az emberek akár Franciaországban vagy Magyarországon tudnák, kik ők, és mit csináltak végig. Egy másik gyűrött arcú társuk egyetlen snitten elmeséli, hogy a második világháború utolsó napjaiban a Hunyadi SS-ben harcolt, aztán Nyugatra menekült, és adatokat szolgáltatott az angoloknak és a franciáknak Magyarországról. S ezek után a férfinak nem maradt más lehetősége, mint belépni az idegenlégióba, ahol már ha lőni kellett, többé nem merült fel, hogy jó ügyért vagy rossz ügyért teszi – tudta: az életéért öl.
Ledniczky és alkotótársai jó messzire dobatják velünk a rózsaszín szemüveget, de nem ítélkeznek, és a tanulságokat sem vonják le helyettünk. Nem is igen tehetnék, hiszen azokhoz végre őszinte, önkritikus párbeszédre lenne szükség a múltról Kelet- és Nyugat-Európa között.
(Légiósok. Hír TV – Vetítő, május 28. 21.35.)