Belső delták

Bár a mai politikai elit egy része az ellenkezőjét szeretné elhitetni, valójában nem a falunak, hanem a modern értelemben vett városnak van vége. A szarvasi Tessedik Sámuel Főiskola környezetgazdálkodási tanszékvezetője szerint az ész- és korszerű gazdaságpolitika nem halni hagyná a vidéket, hanem felhasználná a benne rejlő lehetőségeket. Ám ehhez nemcsak Magyarországon, hanem a több szempontból neoliberális diktatúraként működő EU-ban is agrárpolitikai fordulatra van szükség.

Oláh János professzor szerint a vidék ma mást jelent, mint ötven vagy százötven évvel ezelőtt. A modern korban, az ipari társadalom csúcsán a vidéket nyersanyagtermelésre használták – az elsődleges termelés erőforrásait kivonták a falvak térségéből, és a városba vitték feldolgozásra. A modern kor iparosította a vidéket, és a munkaerő zöme az erőforrásokat követve a városba költözött. Már a nyersanyag elszállítását sem a vidékiek végezték, s persze a kereskedelmi haszon sem maradt az övék.
A professzor szerint az iparosító gondolkodás az olajra épült, ennek következtében az elmúlt évtizedekben épp a vidék életfenntartó funkciói s a városi életet fenntartó természeti szolgáltatások károsodtak. A legkorszerűbbnek kikiáltott amerikai technológia 14,7 tonna olaj felhasználásával állít elő egyetlen tonna marhahúst. Fél évszázada a földművelő még erdőkkel, növényekkel „lélegeztette” a tájat – ma égéstermékekkel szennyezi. Az európai kultúrát ugyanakkor a természetes csapadékra és tápanyagokra épülő földművelés tette sikeressé, ezért ezt a Kárpát-medencében vissza kellene honosítani. Ma a földet az ezer hektárokon gazdálkodó iparosok uralják, s a parasztság nem kapott valódi támogatást az egyéni gazdálkodás választására. Az államszocialista mezőgazdasági nagyüzem után a tőkés nagybirtok vált jellemzővé, amely nem vállalja a földművelés természeti funkcióit, még kevésbé a „természetüzemet” fenntartó emberi közösségeket.


A XX. század közepén a még premodernnek nevezhető magyar mezőgazdaság a népesség felének adott munkát és kenyeret; 1990-ben a modern, iparszerű mezőgazdaságban viszont már csak tizenhét, 1998-ban hét százalék volt a főfoglalkozású alkalmazottak száma. A hatvanas években Európa népességének még huszonhárom százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, manapság viszont kevesebb mint tíz százalék az arány; a földhasználat pedig mindössze néhány százalékkal járul hozzá a bruttó nemzeti jövedelemhez.
– Régen a földműves egy mázsa búzáért vásárolt egy pár csizmát; manapság egy tonna gabonáért is csak közepes minőségű lábbelit vehetne, de egy pár igazán jó, vízhatlan bakancs körülbelül három tonna búzát ér – mutat rá Oláh János. – Hajdan a pénz térben és időben együtt mozgott az áruval, csak persze ellentétes irányban; ma a spekulatív pénzpiac játéka lett, elszakadt a valóságos áruforgalomtól. A pénz hetven százaléka vissza sem forog a termelésbe. A spekulatív ügyletek évi értéke több mint százharmincszorosa a világjavak évi termelésének. Az árbevételek nyolcvan százaléka már a piacokon realizálódik, nem az árutermelőknél. Ha a posztmodern paradigmaváltás végbemegy a gazdaságban, az visszatérést jelenthet a tradicionális modellhez; érthető, hogy a tőkeérdekeltség mindent megtesz ez ellen, de egy idő után tehetetlenné válik.
A professzor szerint a földműves eredetileg nem a pénz hajszolója, hanem tájalkotó. A természeti erőforrásokat hasznosító földművelésnek gondja van a szél- és vízerózió csökkentésére, a tápanyag-visszatartásra, a talajvízszint szabályozására, a föld szervesanyag-utánpótlásának biztosítására, a változatos tájfajtáknak és a biodiverzitásnak – vagyis a természet sokszínűségének – megőrzésére. A posztmodern földművelés az átfogó vidékintegrációt tekinti korparancsnak, amely korszerű, szerves falusi életformával valósítható meg.
A premodern korban a megtermelt nyersanyagot helyben használták fel vagy adták el; a hozzáadott értéket helyben realizálták a termékek, szolgáltatások, fogyasztások és munkahelyek körében, az erőforrások is helyben maradtak, s ez a vidékkoncepció válik lassan mérvadóvá a mai posztmodern időszakban is. Így vidéken újra munkahelyek keletkezhetnek, és megsokszorozódnak a bevételek, amelyeket fejlesztésekre lehet fordítani. E folyamatot – az értékek helyben történő forgatását és sokszorozását – multiplikációnak nevezi a környezetgazdálkodás szakirodalma.
– Szükséges, hogy az állam segítse elő a gazdák értékesítő és műveltető szövetkezéseit – jelzi Oláh János. – Ezeknek a szövetkezéseknek pedig legyen joguk és lehetőségük arra, hogy terményeiket kisebb-nagyobb helyi üzemekben maguk dolgozzák fel és értékesítsék; az állam nyújtson ehhez kedvezményes hitelt, s a haszon lehető legnagyobb része maradjon a gazdák és szövetkezeteik kezében.
Oláh János egy felmérése eredményét közli: az iparszerű nagybirtok egy hektár búzaföldön – az 1999-es országos átlaghozammal és felvásárlási átlagárral számolva – csupán hetvenkétezer forint árbevételt termelt, elszomorítóan kevés embert foglalkoztatva. Ugyanakkor ma a Tisza-tónál – amely a professzor szerint a posztmodern vidék modelljének tekinthető – az ökoszisztéma-szolgáltatások bevétele egy hektáron messze meghaladja egy ugyanekkora területű búzatábláét. A kutatások igazolják: a számos új funkciót kihasználó posztmodern gazdálkodás minden hektárja többmilliós bevételt hozhat a vidéki népesség és a nemzetgazdaság számára.
A ma formálódó, változást ígérő trend leírására új szociológiai fogalom is keletkezett: a rurbanizáció, amely egyszerre jelenti a város vidékiessé és a vidék városiassá válását. Az információs civilizációba való átmenet feltartóztathatatlan, ezzel együtt lezárul a városba áramlás ötezer éves időszaka. Az emberek vidékre vágynak, ahol a számítástechnikának köszönhetően nem kell nélkülözniük a létfontosságú információkat, viszont jóval több biztonságot, kényelmet és nyugalmat találnak. A vidéki közösségek folyamatosan változnak. Megújulnak és bővülnek a falusi tradíciók; Oláh János szerint a természet tradíciója nem váltható le. A városokban pedig már nem a „downtown”, nem az ipari-kereskedelmi negyedek s még csak nem is a „félelemarchitektúrát” nyújtó városi lakóparkok népszerűek, hanem a külső, kertes kerületek, az úgynevezett towndown. Sok helyütt a belső területeket is igyekeznek minél tágasabbá és zöldebbé alakítani.


Gyakorlatilag végük van a jelenlegi Budapesthez hasonló modern városoknak – véli a professzor –, hiszen a koncepció, amelynek alapján működtek, zsákutcába jutott. Ennek tulajdonítható, hogy a magyar fővárost tíz év alatt mintegy hatszázezer ember hagyta el.
Magyarországon ma még sok tokaji szőlősgazda eladja a szőlőjét, és más készít belőle bort – mondja Oláh János. – Az osztrákoknál azonban minden szőlőtermelő maga készíti a borát, s ha lehet, helyben el is adja; Franciaországban és Angliában is a farmokon vásárolják az emberek a mezőgazdasági „value for money” (értéket pénzért – B. Gy.) termékeket. Ausztriában három tehénből megélhet egy család, és ehhez állami forrásokat vesz igénybe, hiszen az állam méltányolja, hogy nemcsak tejet, hanem kulturális értéket is szolgáltat, s tevékenységével karban tartja a természeti erőforrásokat. Lappföldön több négyzetkilométeren gazdálkodik egyetlen farmer, s a teljesítményét már nem azzal mérik, hogy hány mázsa burgonyát termel, hanem figyelembe veszik, hogy vigyáz a tájra. Írországban felújították a néhány házból álló tanyabokrokat. Európa-szerte rengeteg pénzt költenek az államok a vidék modern kor előtti értékeinek megőrzésére, ám ezt nem csupán valamiféle nemzeti romantika okán teszik: ez a pénz meg is térül. A természet immár eladható, s az ára magas.
A vidék megújult rendeltetését jól érzékeltetik az új keletű lakótáj, látványtáj szavak is. Immár nem csupán terményt, hanem természetet is kínál a vidék. A rurbanizáció és multiplikáció mellett a posztmodern vidékgazdálkodás harmadik kulcsfogalma a természeti vagy ökoszisztéma-szolgáltatás. Ez elszegényedett népesség által lakott területen nehezen fejezhető ki pénzben, de Nyugat-Európában a természeti szolgáltatások egy hektárra vetített értéke dollárban négy és félszer több, mint a normál közgazdaságtan eszközeivel mért összesített GDP.
– A modern mezőgazdaságot el kell felejteni; tulajdonképpen már nem is mezőgazdaságról kellene beszélni, sokkal szerencsésebb a vidékgazdaság kifejezés. Az unió szemléletében is megfigyelhető ez a paradigmaváltás, hiszen a földalapú támogatásoknál sokkal nagyobb előnyben részesíti az úgynevezett „második pillért”, a vidékfejlesztést. A globális nyomást a régi tagországok a családi és a biogazdálkodással igyekeznek kivédeni.


Nyugat-Európában Oláh János szerint egyre kisebb a neoliberális gazdaság ellenállása. Ugyanakkor nálunk még óriási a kereskedelmi-ipari lobbi tiltakozása e jelenségekkel szemben, hiszen meghatározó a mezőgazdasági nagybirtokok érdekhálózata. S igen sajnálatos, hogy a megújult uniós ökológiai elkötelezettség elsősorban a régi uniós tagországokra korlátozódik. Miközben a régi tagállamokban az ökológiai modellt támogatja az EU, lehetővé teszi, hogy az újonnan csatlakozott országokban a neoliberális gazdaságpolitika jegyében hatalmas területeket, egész tájegységeket tegyen tönkre a multinacionális cégek terjeszkedése. A képet tovább rontja, hogy Európában az amerikai multik nyomása is érezhető; ráadásul a profitért folyó világversenyben az európai modell nem olyan hatékony, mint az amerikai. A tengerentúli ország erőforrásai szinte korlátlanok. Míg hatalmas nyugati térségeit érintetlenül hagyja, Amerika szabadon űzi az iparszerű, tájromboló mezőgazdaságot. Európának viszont kifogytak a tartalékai, ezért az itteni ember kénytelen sokkal többre értékelni a természetet.
A nemzetközi agrártőke monokultúrás nagybirtokok rendszerét alakítja ki, s monopóliumokhoz jut, kiszorítva a versenyből a hazai termelők zömét. Az Európai Unió közös agrárpolitikája és az új alkotmánytervezet több eleme gyengíti az új tagállamok amúgy is megtépázott szuverenitását. Az uniós alkotmány a 63. cikkben kimondja, hogy a tagállam soha semmilyen joghatóság előtt nem vitathatja a közös alkotmányt; a 64.-ben, hogy a közösségi jog a tagállami jog fölött áll; a 66.-ban, hogy az uniós alkotmány határozza meg az állampolgári jogokat és kötelességeket, valamint gyakorlási módjukat.
Az EU alapszabálya a legfontosabb vívmánynak a tőke szabad áramlását tekinti, ami a szabad földpiac kikényszerítéséhez vezet. Az újonnan belépőkre vonatkozóan kizárja a törvény, hogy a saját területüket alkotó föld tulajdonjogával és használatával kapcsolatban önrendelkezést gyakorolhassanak. Oláh János rámutat: a tőkeszabadság így már nem csupán egyike a négy klasszikus alapszabadságnak (a személyek, áruk, szolgáltatások és a tőke szabadsága), hanem uralkodóvá válik a többi rovására. Ily módon az uniós alkotmány az agrárpolitikát, a környezetvédelmet és a regionális politikát is alárendeli a tőkehatalomnak.
Az unió a keleti térségben nyersanyagtermelő agrármodellt kíván megvalósítani, amelynek lényege, hogy a hozzáadott érték nem helyben, hanem egy távoli profitcentrumban képződik. Súlyosan sérül az új tagok versenyképessége, mert az agrártámogatás diszkriminatív; az új tagállamok a közvetlen termelői kifizetéseknek csupán negyedét és a vidékfejlesztési juttatásoknak a felét kaphatják, ugyanakkor megszűnik a joguk ahhoz, hogy a nemzeti alapokból százszázalékosan kiegészítsék. Az unió kvótarendje az új tagok földművelésének elsorvasztását, exportképességük és önellátásuk visszavetését célozza, s így azt, hogy eme országok a nyugati árutömeg felvevőpiacává silányuljanak. Oláh János szerint a földművelés európai értékeinek tagadását, a vidéki társadalmi tőke felmorzsolódását, a fenntartható fejlődés feladását jelentő törekvésekkel szemben a tagállamok érdekeit csak gyökeres agrárpolitikai fordulat érvényesítheti.
Arra a kérdésre, hogy a néhány száz fős magyar falvak képesek lehetnek-e megfelelni a posztmodern vidékkoncepciónak, a környezetgazdász azt feleli: a kis falvakat veszni hagyó törekvés csupán a zsákutcás modern gondolkodás maradványa. Szükség van a kicsiny településeken elérhető iskolára, könyvtárra, orvosi rendelőre és sok egyébre, ami a természeti adottságok megfelelő kiaknázása révén biztosítható. Persze nem iskolaalapítással kell kezdeni a vidék gondjainak megoldását, hanem a helyben maradás feltételeit megteremteni a gazdaság multiplikálásával – erre azonban igénybe lehet venni a létező uniós támogatásokat.


Ám eközben az iskolák megtartása, fejlesztése elsőrendű feladat, s az ebbe történő befektetés sok szálon erősítené a kis falvak vidékgazdaságát. Hazánkban a kilencvenes évek végén az állami normatívák növelésével több mint háromszáz vidéki óvoda, kétszázötven iskola újra megnyílt annak ellenére, hogy a beiratkozó gyerekek száma évi tíz–tizenötezerrel csökkent.
Az iskolák bezárása azonban nem következménye, hanem éppen előidézője és felgyorsítója a szegénységnek, valamint a népesség további fogyásának. Az oktatásra fordított közpénzek elapasztása a már amúgy is szegény vidéki családokat sújtja, tovább rontva munkaerő-piaci pozícióikat és érdekérvényesítő képességüket. A tanügy piacosítása az általános állampolgári jogokat veszélyezteti, s a kis települések iskoláinak felszámolása ellenkezik az Európai Unió oktatás- és vidékpolitikai irányelveivel. A professzor szerint ma megismétlődik a szocializmus faluromboló politikája, amelynek szellemében megszüntették a helyi közigazgatást, bezárták az oktatási intézményeket, s feloszlatták a helyi gazdaság egyetlen tényleges szereplőjét, a termelőszövetkezetet.
Oláh professzor szerint minden reformelképzelés ellenére a jelenlegi oktatáspolitika gazdaságossági szempontokra hivatkozva veszteséget termelő szolgáltató intézménynek tekinti az óvodát és az iskolát, ezért likvidálandó piaci szereplőként kezeli, tovább rontva a vidéki fiatalok szocializációs esélyeit, növelve a társadalom polarizációját, a kirekesztést. Erre csak olyan gazdasági érdekcsoport törekedhet, amelynek nem célja a magyar középrétegek megerősítése, mert legitimációs bázisa éppen az elszegényített, segélyre váró emberek tömege. A környezetgazdász újabb példaként hozza fel, hogy a Tisza völgye az egész Alföld számára az agrárgazdálkodás kulcskérdése lenne, s erre 2002 tavaszán már készen álltak a tanulmánytervek.
Az ártérbővítéssel megszűnne a Tisza-völgyi településeket fenyegető árvízveszély. Részben vissza kell adni a Tiszának azt a területet, amelyet elvettek tőle. A természetes folyógazdálkodás harmóniát biztosíthatna ember és víz között. De ennél is fontosabb, hogy ha megvalósulna az ártérbővítő Vásárhelyi-terv, az felpörgetné a vidékgazdaság multiplikálását. A Kárpát-medence különösen alkalmas természeti erőforrásokat hasznosító földművelésre, hiszen tény, hogy földünk legtermékenyebb tájai a tápanyaggal telített folyóvízi delták. Az is tény, hogy medencénk belső delták sorozata, ahol a folyószabályozások előtt európai hatékonyságú ártérgazdálkodás folyt.


Az ökogazdálkodó halászat, erdészet, kertészet, gyümölcstermesztés és legeltetés újra munkát és megélhetést biztosítana a vidéknek, fenntartó környezetet a városnak, ökoszisztéma-szolgáltatásokat és természetet a turistáknak. Az árvízvédelem csak a gomb a kabáton, mondta egykor Széchenyi Vásárhelyinek. A mai árvizek idején olykor ötven–hatvan milliárd forintba is kerül a kármentés, de előfordult, hogy az áradások miatt több mint százmilliárdot kellett költeni az államkasszából egyetlen év alatt. A Vásárhelyi-terv a tározókkal együtt százhúszmilliárd forintba került volna. Mindez politikai szándék és tehetség kérdése is. A 2002-es kormányváltással félbemaradt a termálturizmus projektje is, pedig hatalmas lehetőségek rejlettek benne, a felhasznált termálvizeket ki lehetett volna vezetni a természetbe, és berkes ligetekben tovább hasznosítani őket. Már elkészült a berki nedvesföld-komplexumok telepítési terve húsz működő termálfürdőnk számára. A kihasznált és elfolyó termálvizek tápanyag-molekulái továbbra is élővizeinket mérgezik, holott a változatos telepített ökoszisztéma-mozaikokban már régen természetet és pénzt termelhetnének.
Ma politikai stratégák próbálják mesterségesen szembeállítani a vidéket és a várost, hangoztatva, hogy a vidék létbizonytalanságot jelent. S igaz, hogy a vidéki társadalom sosem volt olyan gyenge, mint napjainkban; csökken a falvak népének befolyása, mert nem azok hozzák a döntéseket, akik ott élnek, hanem a modern paradigmájában elakadt városi politikai elit. A gazdák helyett városi szakemberek, intézmények, forgalmazók, integrátorok és üzlettulajdonosok irányítják az élelmiszer-termelést. A változások főiránya mégis kedvező.
Oláh János úgy véli, a természet válaszol az emberi tevékenységre, az utóbbi időben sorjázó természeti csapások sem történnek véletlenül. A professzor optimista: szerinte a természet előbb-utóbb nagyobb nyomást fog gyakorolni ránk, mint a multinacionális tőke, s addig nem tudjuk úgy tönkretenni a környezetünket, hogy néhány száz év alatt ne jöhessen rendbe. Az ellenvetésre, hogy egyes ritkább élőlények máris kipusztultak, azt feleli: talán később a DNS-minták alapján ezek reprodukálhatók lesznek, ahogy a letarolt erdők is újra kisarjadnak, s a felborult vízháztartású folyamvidéken ismét ki lehet alakítani az egyensúlyt.
– A vidék nyerésre áll, bár ez még nem látszik. Igaz, a társadalmi tőke sokak szerint nagyobb veszélyben van, mint a természet; a hagyományok, szokások összetartó ereje meggyengült. A neoliberális gazdasági eszme anyagcsere-betegségekbe hajszolta a bioszférát, de ezeket túl fogjuk élni. Max Planck, a kvantummechanika atyja mondta: az új nem úgy jut uralomra, hogy legyőzi a régit, hanem úgy, hogy a régi elhal. Ami most folyik, első látásra igen riasztó, de ha jobban megnézzük, kiderül: csupán egy csődbe jutott eszme haláltáncáról van szó.