Búcsú

Amikor utoljára bementem nagyanyámhoz az otthonba, már nem tudott felkelni az ágyról. Egy behúzott mintás függönyt nézett naphosszat. Azelőtt bottal, járókerettel is kijött az erkélyre integetni – most már nekem kellett felültetni is. Mióta nem láttam, végképp a csontjaira aszalódott a bőr. A fülcimpája viszont, amit korábban lecsipkedett, szépen begyógyult, noha megmaradt a hiány. Megitattam, fél falatonként adagoltam neki a magammal vitt banánt. Negyedóráig tartott, de eltüntette. Később savanyúcukrot is kért, a töltetlenből, az eperízűből. Úgy majszolta, mint régen, gyerekkoromban.
Akkor – még iskolába se jártam – elmaradhatatlan reggeli szertartás volt, hogy nagyanyám fésülte a haját a nyárikonyhaablaknál. Combjáig érő, dús haja volt, a csodájára jártak a faluban. De látni a maga valójában csak ilyenkor lehetett: napközben szigorú kontyba fonva hordta. Később, amikor az ízületei miatt már nem tudott fésülködni, dupla pénzt kapott érte a fodrásznőtől, aki levágta, és parókának megvette. Nagyanyám egy darabig még odaült reggelente a nyárikonyha-ablak elé, de csak nézett ki rajta szomorúan, tétlenül. Ötéves koromban valósággal elsirattam: fuldokolva zokogtam, szó szerint véve haláljósló sirámait. Ő meg „csepp fiamnak” szólított mázsás koromban is. Aztán mindenkit túlélt: húsz évet töltött özvegységben, s hosszú élete során mindhárom gyermekét eltemette. A túlélés érdekében egyszerűen kitörölte őket az emlékezetéből: minket, létező unokákat tekintett gyermekeinek, a dédunokákat meg az unokáinak. Az utolsó vizitkor szaggatottan arról beszélt, hogy számot vetett az életével, de nem tudja, mit ronthatott el, hogy ilyen későn szólítja magához az Isten. Hosszú évek óta meg akart halni, de nem adatott meg neki. A látogatás után hosszan autóztam ismeretlen falvakon át, s időnként látni véltem egy elhúzott mintás függönyt.
Aztán Csíksomlyóra zarándokoltunk a családdal búcsút járni. A szállásunk Alcsíkban, Menaságújfalun volt egy tündéri parasztházban, amelyet lelkes és elszánt palotai barátaink újítottak fel. Nem engedték át az enyészetnek az ősi birtokot: a fényképek alapján újjáépített, autentikusan faragott és festett bútorokkal benépesített tornácos ház úgy lett összkomfortos, hogy minden ízében őrizze a generációkon átívelő hagyományt, s legalább száz évig ne kelljen szégyenkezni miatta. Az utcai szoba egyik szarufájába vésve az áll, hogy építtette Biró Ignácz és Lukács Juliánna 1901-ben; a másikon meg az, hogy felújíttatta Biró Virág és Szabó Miklós az Úr 2005. évében. A régi lakókat fotó is megörökíti, amint a ház előtt pózolnak.
Az sms-üzenet a Szent Anna-tó kráterében, ezen az egyszerre pogány és szakrális helyen ért utol: anyai nagyanyám, született Kovács Jolán két héttel a 95. születésnapja előtt elszenderült. Épp abban az órában távozott a világból, amikor a somlyói hegy nyergében, a Makovecz-oltár előtt százezredmagunkkal a Boldogaszszonyhoz fohászkodtunk. Aztán a szokott rutin: koszorúrendelés telefonon, a szalagokon a felirattal: gyászolja unokája, unokamenye, három dédunokája…
Amint kigördültünk a Csíki-havasok tövében meghúzódó menasági völgyből, amelybe az Olt-völgyi főútról óriás székely kapun át lehetséges csak behajtani, hirtelen eszembe ötlött: a Biró-ház már tíz esztendeje állt, amikor nagyanyám megszületett. A visszapillantóból még egyszer megnéztem a lófő székely ősökre emlékeztető fehér kapuoszlopokat, s egy villanásig úgy tűnt, hogy – akárcsak a családi fotográfián – ott áll a ház előtt a hajdani Biró házaspár. Mintha búcsút intettek volna.