Cirkuszi játék kenyér nélkül

Nemigen fordult elő az 1945 utáni magyar könyvhetek történetében olyan nyár eleji fesztivál, amelyet a magyar írók maradéktalan örömmel tudtak volna megülni. Pedig az irodalom legnagyobb hazai seregszemléje a világon egyedülálló, amire büszkék lehetünk. Supka Géza agyából pattant ki hetvennyolc évvel ezelőtt a pallaszi szikra: legyen egy olyan napunk, amelyen a Gutenberg-galaxis kincseinek legfőbb hordozója, a könyv ingujjban, mezítláb vonul ki az utcára, az olvasók közé. Az írók és az olvasók közeledését, a könyv piacra kerülését az időközben könyvhétté bővülő fesztiválon a társművészetek is megsegítik. S azóta egyetlen esztendő kivételével a magyar könyvesek és a magyar írók minden évben megtartották a fesztivált. 1957-ben azért maradt el az ünnepi könyvhét, mert akkor az egész magyar írótársadalom egységesen tiltakozott az 1956-os forradalom és szabadságharc példátlan megtorlása ellen, amely az írókat sem kímélte.
A pártállami években a könyvhét a korszak kenyeret és cirkuszi játékot hangulatát tükrözte. A politikai nyomás alatt álló, a nyílt és a burkolt cenzúrától szenvedő irodalom ebben az időszakban egy hétig tartó pünkösdi királyként úgy érezhette, hogy fontos a hatalom és fontos az olvasóközönség számára. Itt és most, tizenhat évvel a rendszerváltozás után okkal-joggal érezheti úgy az írótársadalom, hogy bár a kiadók állami ellenőrzése, a gondolatrendőrség megszűnt, a helyzet alapjában véve csak annyit változott, hogy az írók már erre a hétre sem érzik magukat pünkösdi királynak sem.
Ezen a tényen nem változtatnak a szépen csengő statisztikai adatok: a tavaly 62,74 milliárdos könyvforgalom és 13 ezer mű, a könyvhéten jelen lévő háromszáz kötet és a pavilonoktól zsúfolt helyszínek. A jelenlegi kulturális kormányzat maradék illúzióinktól is megfosztott bennünket – mondják még a nesztorok nemzedékéhez tartozó, kiemelkedő írótársaink is. Hiszen még a cenzúra eltörlése is formálisnak tűnik. Nemzeti, keresztény szellemiségű, polgári elkötelezettséget vállaló kiadóink, a Kortárs, a Kráter Műhely Egyesület, a Kairosz, a Széphalom Könyvműhely, a Magyar Napló Könyvkiadó és a többiek évről évre egyre kevesebb támogatást kapnak a kuratóriumoktól, ami azt jelenti, hogy kiemelkedő alkotók munkáit sem tudják méltó példányszámban megjelentetni. Prózai művek teremtői számára öröm, ha könyvük megközelíti az ezres példányszámot, verseskönyvek pedig jó, ha ötszáz példányban – olykor – megjelenhetnek.
Ugyanakkor léteznek a külhoni és a hazai kuratóriumoktól egyaránt agyontámogatott műhelyek és alkotók, a jelenlegi kormány szellemi holdudvarához tartozó kiadók és írók, akiknek semmi nem lehetetlen. Még az sem, hogy megéljenek a szépirodalom műveléséből itt és most, a XXI. század irodalom- és művészetellenes korának hajnalán. Az ő műveik jelen vannak a legnagyobb forgalmú könyvesboltokban, a leglátogatottabb magyar könyvtárakban. S ők jutnak el csupán nemzetközi könyvfesztiválokra, az ő műveiket fordítják le csupán a világnyelvekre. A többiek számára nem marad más, mint Hamlettal szólva: néma csönd.
A hazai könyvkiadás peremvidékére szorult, a világirodalom vérköráramától elzárt, onnan gyakorlatilag immár végleg kirekesztett kiemelkedő idősebb és jobb sorsa érdemes fiatal alkotók és az e művek kiadását vállaló műhelyek zsebében cincog a krajcár. Éppen ezért senki, legkevésbé a kulturális kormányzat ne csodálkozzon azon, hogy bár a 77 szép és imponálóan kerek szám, az írótársadalom nagy része ma már nem hajlandó jó képet vágni az úgynevezett ünnepi könyvhét megnyitóján sem.