Éjjeli menedékhely

A hajléktalanná válás: szociális katasztrófa. A civilizáció e réme Magyarországon is egyre több áldozatot szed, Budapest és nagyobb városaink utcái, terei, aluljárói tele vannak fedél nélkül élő emberekkel.

1.
– Tolvaj vagyok. Mire kíváncsi még? – a viszonylag jól öltözött férfi három társával a Moszkva téren üldögél. Ketten cigarettát sodornak, a harmadik telefonál, munkát beszél meg másnapra.
– Hasonlít Robert De Niróra – mondom neki.
– Tudom. Láttam minden filmjét. A szarvasvadász a kedvencem.
– Hogy került ide?
– Túl hosszú. Két napig mesélhetném.
– Nem mondja el?
Legyint és hallgat.
– Majd én elmesélem az életemet – szólal meg a harmadik, köztük a legerősebb. Papírt vesz elő, kihajtogatja.
– Látja, holnap megyek elvonóra. Nem először. Januárig nem ittam, akkor elszaladt velem a ló. Most már nem tudok leállni. Lett volna lakásom is, tíz éve összegyűjtöttem rá hárommilliót. Ha egy kis kölcsönt fölveszek, ma baromi jó kéglim lenne. De elmentem egy szállodába, whiskyt rendeltem, aztán sört, majd megint whiskyt, egy hónap alatt odalett a pénz. Tudja, milyen ragyogó nőim voltak? Nem így néztem ki, nem voltam borostás. Egy hónap után újra dolgozni kezdtem, jó ideig nem ittam. Pisti, adj tüzet!
Tolvaj tüzet ad, átveszi a szót.
– Nem igaz, hazudik! Itt mindenki hazudik! De miért minket kérdez, menjen a képviselő urakhoz, ott vannak az igazi csibészek! A maga adójából garázdálkodnak! Utáltam a régi bagázst is, de a mostaniakat is gyűlölöm. Huszonhárom évet ültem börtönben, mert loptam. Most megint megyek, de bánja a fene. Legalább enni kapok, meg nem esik rám az eső.
– Utoljára biztonsági őr voltam – folytatja a legerősebb. – A második héten elvittem két sporttáska dezodort. Elkaptak. Tárgyalásom lesz. Olyan lepusztult vagyok, hogy már lopni sem tudok. Nem tudok bemenni egy üzletbe, hogy egy kis ennivalót lopjak. Tegnap nem ettem semmit, és még ma se. Nem tud adni egy kis lóvét? Borra is kéne.
A pénzt boldogan elteszi, aztán elmeséli, hogy két hete lépcsőházakban alszik. Mostani ruháit egy erkélyről akasztotta le, oda voltak kiteregetve. Tisztálkodni a Gyáli úton szokott. Ebédelni meg itt a közelben, ahol valamelyik egyház osztja az ingyenebédet.

2.
Két napja zuhog az eső, ezért a női menedékhelyet hamarabb kinyitják. Egy fapadosat. Ágynemű nincs, de meleg van és tisztaság. Harmincöt nő várakozik a kapu előtt. A pincében forró levest osztanak. Leülnek, mohón kanalazzák műanyag tányérból műanyag kanállal. Evés után néhányan lefekszenek a barna műbőr huzattal bevont szivacsbetétes vaságyra, ruhájukat magukra terítve alszanak. Mások mosnak, zuhanyoznak, újságot olvasnak. Szinte kollégiumi csendélet.
Ildikó az ágyán ül, szőkített haja szabályosan vágva, nagy kék szeme enyhén kidülled, mint a pajzsmirigybetegeké. Arcán piros foltok. Csak akkor áll rá a beszélgetésre, amikor kiderül, hogy nem itt, hanem az orvosi szobában fogunk beszélgetni. Akadozva mesél magáról. Harminchat éves, Erdélyben született, a legkisebb gyerek volt a családban. Apja vasmunkás volt, az ő keresetéből éltek – szűkösen. Az iskolában kinézték a szegény gyerekeket, őt is. A tizedik osztály után asztalosnak ment. Húszévesen jött Magyarországra.
– Akkor ismerkedtem meg a férjemmel. Huszonkettő voltam, amikor összeköltöztem vele. Tatabányán éltünk. Először a gyapjúfonóban kaptam munkát, majd két évig gyesen voltam, utána kilenc évig a tésztaüzemben dolgoztam. Két éve különmentünk a férjemmel. A fiam egy évig velem maradt, de nem bírta az új páromat, hát visszament az apjához. A társamnak megvan az egészségügyije, meg a marketingmenedzserije is, negyvenéves. Három napja jöttünk föl Tatáról, albérletet meg munkát keresünk, hátha jobb lesz. A fiam nagyon hiányzik. Tizennégy lesz az idén, de még csak hatodikos, tavaly bukott. Amíg nem jövünk helyre anyagilag, nem tudom elhozni, nem is láthatom. Ha lenne is hová, mivel etetném?
Ildikó kisbabát vár, négy hónapos terhes, közli sírva. Hiába magyar állampolgár, támogatás nem jár neki, mert nincs jövedelme. A párja reggel hétkor itt lesz, járják a várost.

3.
Irén negyvenkét éves, jól öltözött, készséges. Máskor is beszélt már újságíróval, sőt a rádióban is nyilatkozott. A többiek előtt ő sem szólal meg. Beszéd közben egyik szeme külön életet él, elkalandozik, a másikból mély nyugalom árad.
– Egy hátizsák volt nálam, a nagykabátom alatt egy szál pulóver, alul egy vékony melegítőnadrág. Bundás cipőm nem volt, csak egy kis bőrcipő. Így telt el az első telem. Aluljárókban feküdtem éjszaka, de soha nem aludtam, mert féltem. Nappal elhagyott lépcsőházakban, pincékben pihentem ki magam. Akkoriban az utcáról jártam be a munkahelyemre, de nem mondtam meg, hogy hajléktalan vagyok. Mindig át tudtam úgy alakítani magamat, hogy nem látszott rajtam. Bementem korábban, gyorsan lefürödtem, nem vettek észre semmit. Az albérlők házából jöttem az utcára. Az önkormányzat azt mondta, hogy a szoba, amit bérelek, nem egyszemélyes, hanem kettő. De miért fizessek én két személyre, amikor egyedül lakom? Feljelentettek, bírósági per lett a dologból, én meg eljöttem. Hetvenezret akartak behajtani rajtam, de most már úgysem találnak meg.
– Hogyan nevelkedett, milyen volt a családi háttere?
– Makón születtem, a Luther utcában, 1964-ben. A nagymamám nevelt, mert az apukám és az anyukám sokat dolgozott, de nem dobtak el, mint más emberek a gyerekeiket. Nagyapám sváb volt, kicsi korom óta németül beszéltünk meg angolul, mert a nagymamám angol volt. A háború alatt ismerkedtek meg Németországban, a nagymamám ugyanis ott élt, az első férje német volt. A háború után jöttek nagyapám szülővárosába, Makóra. Sokáig nem is értettem a magyar nyelvet. Az iskolában az volt a szerencsém, hogy az egyik tanár tudott németül. Ő segített, de a többiek így is kiközösítettek, mert sokáig nem szólaltam meg magyarul. Tizenöt évesen Pestre kerültem gyors- és gépíróiskolába. Kollégiumban laktam, rettenetesen egyedül voltam. Rosszabbul éreztem magam, mint Amerikában, pedig Amerika abban a percben befogadott, ahogy leszálltam a repülőgépről.
– Hogy került Amerikába?
– Az iskola után. Még itt Pesten megismerkedtem egy magyar származású amerikai állampolgár lánynyal. Levelezőtársat kerestem, talált is nekem egy címet, ahová írtam. Válaszoltak, és munkát ajánlottak. Két ikerfiúcska nevelőnője lettem. Négyévesek voltak, amikor megkaptam őket. Eleinte nehezen boldogultam, soha nem akartak elaludni, mesét kellett olvasnom, egyet többször is, már a könyökömön jött ki. De vállaltam, maradtam.
– Mégis visszajött.
– Igen, mert anyukám agyvérzést kapott. Egy ideig gondoztam. Amikor valamennyire fölépült, Budapestre jöttem. Anyukám betegsége óta a családi házunk veszélyben van, a szomszédok és a rokonok is rámennek. A testvéreimmel nem tartom a kapcsolatot. Amikor a húgom a téeszelnök fiához ment feleségül, kezdődtek a pletykák. Anyuék továbbadták, a húgom megsértődött. Mondtam neki, az életben csak egy anyu van, addig leszel boldog, amíg ő él. Az öcsémről nem tudok semmit. Bármikor visszamehetnék Makóra, de már megszoktam, hogy saját tapasztalataim alapján élhetem meg az életemet.
Irén Amerika után munkásszállón lakott, gyárban dolgozott, majd a tévéhez került gépírónak. Kilencvenhatban leérettségizett, mégis elküldték. Eddigi leghosszabb munkahelye a fővárosi bíróság volt, ahol szintén gyors- és gépíró volt. Albérletekben és szállókon lakott. Utoljára egy Burger Kingben dolgozott, innen is az utcára tették. Ebben az évben lett regisztrált hajléktalan.
– Megpróbálom megérteni azoknak az életét, akik már több éve benne vannak. Rájöttem, hogy sokan maguk tehetnek a sorsukról. Elkártyázták, elitták a pénzüket, most is inkább kiállnak a gyerekkel koldulni, mint hogy dolgoznának. Tisztálkodni is tudnának. Az a baj, hogy sokan összekeverik a csövest a hajléktalannal. A csöves az, akinek nincs lakása, nem mosakszik, holott megtehetné. A hajléktalanok azok, akiknek szintén nincs lakásuk, de megpróbálnak tisztálkodni, rendes ruhában járni, hogy kinézzenek valahogy. Nekem van bankszámlám, tb-kártyám, útlevelem, még fodrászom is. Tudja, hogy hajléktalan vagyok, de nem hiszi el. Azt hiszi, viccelek.
Hogy miből telik fodrászra? Amíg nem volt munkája, A hitelből élt, most fizetett vissza három hónap alatt százezer forintot. A Burger Kinget sajnálja, ott jól keresett. Nemcsak itt, hanem a Dankó utcában is szokott aludni, de azt nem szereti, sok a részeg. Tetvesek, büdösek. Pedig ott is van meleg víz, vécé és tisztaság.
– Az ennivalót kidobják, hiába kéri az Iványi Gábor, hogy ne tegyék. A kenyér az ágy alatt olyan, mint a lepra. Van még más szálló, olyan, mint a börtön. Kérik a Köjál-papírt meg a tüdőszűrési leletet. Ha nincs meg, be se mehet az ember.
„Köjál-papírt” a Gyáli úton adnak, a hajléktalanok oda járnak orvosi rendelésre. Hetente újítani kell. Irén ruhái egyik barátnőjénél vannak, hetente egyszer megy cserélni. Amúgy egy táskában hordja a holmiját.
*
Folytatás a 21. oldalról
A fehérneműjét mindennap mossa, a többit szerdánként a Máltai Szeretetszolgálat mosodájában. Ingyenkonyhákon eszik, és lelkészképző főiskolára jár. Lelkész szeretne lenni.
– Be szoktam járni az üdvhadsereghez, beszélgetek az ottani pappal. Ő sem hiszi el, ki vagyok, csak azt látja, hogy jólelkű, kedves ember. Bibliaórán ismerkedtünk meg, az minden kedden tíztől van. Engem az imádság tart életben. Ez az egyetlen út, mert az ördög mindennap munkálkodik körülöttem. A tisztelendő azt mondta, azért van ez, mert próbálok kitörni a csapdából.
– A szülei mit tudnak az életéről?
– Büszkék arra, hogy tanulok. Tudják, hogy az utcán vagyok, és néha betérek egy-egy hajléktalanszállóra. Azért vagyok az itteniekkel, mert át akarom élni a szenvedéseiket. A bőrömön akarom tapasztalni. Megpróbálok úgy élni, ahogy ők, de képtelen vagyok rá. Tíz évig az utcán? Inkább a temető! Példaképem Teréz anya és Szűz Mária. Hiszek bennük, tudom, hogy segítenek!

4.
Zoltán harminchat éves szociológia szakos hallgató, jelenleg szociális munkás. Nem akart az lenni, csak így alakult. Azt mondja, sokszor nehéz, de minden munkában vannak rossz periódusok.
– Ez csak egy éjjeli menedékhely. Reggel az emberek elmennek, nem tudjuk, mi történik velük napközben. Általában nem beszélnek. A többség ismerős arc, lassan cserélődnek az emberek. Papírokat nem kérünk, bemondásra írjuk be az adatokat. Budapesten egyébként a hajléktalanok három százaléka felsőfokú végzettséggel rendelkezik, legtöbbjük tanár vagy mérnök, doktori címet is több hajléktalan mondhat magáénak. De mindig kiderül, hogy már évek óta nem dolgoznak a szakmájukban. Hosszú idő, több mint két év telik el a hajléktalanná válás és az első intézményi segítségkérés időpontja között.
– Tévét nem néznek, fáradtak, mire megjönnek. Sokszor mégis tájékozottabbak, mint az átlag – veszi át a szót munkatársa, Péter, aki nyolc éve végezte el a főiskolát szociális munkás szakon. Gyerekekkel szeretett volna foglalkozni, de másképp hozta a sorsa. Szerinte itt inkább érdekkapcsolatok szövődnek, nem barátságok. A cél, hogy ne legyenek egyedül az utcán. Sok nőnek van társa, aki a férfiszállón alszik. Péter emlékszik egy olyan párra is, amelyik elvesztette az otthonát, mégis pénzt küldött vidéken élő gyerekeinek, hogy azok ne vegyenek észre semmit, annyira szégyellték magukat.
– Az elején azt gondoltam, ha egy évet kibírok a hajléktalanellátásban, akkor mindent ki fogok bírni az életben. Kibírtam. Sok örömet ad ez a munka, de látványos sikereket nem. Öröm már az is, ha valakinek enni adok, vagy néhány jó szót szólok hozzá. Ritkán fordul elő, hogy sikerül visszavezetni valakit a normális társadalomba. Talán százból egyszer. De nem is tudjuk követni a sorsokat. Ma már bárki hajléktalanná válhat. Ha rossz a családi háttere, otthon maradni nem tud, hitelt fölvenni nehéz.

5.
Budapesten hetven–nyolcvan intézmény foglalkozik hajléktalanellátással. A civil szervezeteken és a fővárosi önkormányzaton kívül néhány családsegítő egyesület is működtet utcai szociális szolgálatot, a történelmi egyházak leginkább az étkeztetésből veszik ki a részüket.
Érdekes, hogy ma az egyik legnagyobb érdeklődésnek örvend az egyetemeken a szociális munkás szak. Nagyon magas pontszámmal lehet bejutni, pedig a kereset nem kimagasló. Ha egy civil vagy egyházi szervezet államilag meghatározott szociális feladatot lát el, normatív állami támogatást kap. Ezenfelül támogathatják őket az önkormányzatok, magánszemélyek, és pályázhatnak is.
Gurály Zoltán szociológus, a Február Harmadika Munkacsoport tagja, a Menhely Alapítvány módszertani vezetője elmondta, hogy a hajléktalanoknak csak a töredéke él az utcán. Ez és még sok minden más a minden évben megismételt felmérésükből derült ki. Az alapítvány egyik fő profilja a diszpécserszolgálat, amely huszonnégy órás telefonügyeletet jelent. Ehhez kapcsolódik a krízisautó, amelyen utcai szociális munkások dolgoznak. Alaphelyzetben a szociális munkás kimegy a helyszínre, megpróbálja felvenni a kapcsolatot a hajléktalannal, majd megoldást keres. Tudja, hová szállíthatja emberét, hol van hely, ha arra van szükség. Ha beteg, ha seb van a testén, fagyott valamelyik végtagja vagy lázas, mentőt hív. A beteg oda kerül, ahol van szabad kapacitás, a sürgősségi esetet azonban mindegyik kórház fogadja. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) által működtetett ágynyilvántartó mondja meg, hogy melyik kórházba lehet szállítani a beteg hajléktalanokat. Gurály Zoltán szerint legtöbbször szív- és érrendszeri betegségekben szenvednek a fedélnélküliek.
– A 2000-es országos lakossági egészségfelmérés kérdéseit ismét feltettük nekik 2002-ben. Meglepő, hogy a válaszok nem mutattak nagy különbséget a hajléktalan és a nem hajléktalan budapestiek között, sőt néhány vonatkozásban a hatvan év feletti hajléktalanok egészségi állapota jobbnak tűnt. Ebből persze nem arra következtetünk, hogy milyen jól vannak a hajléktalanok, inkább a nem hajléktalan emberek egészségi állapota szörnyű. Elképzelhető, hogy az utcai élet nemcsak károsítja az egészséget, hanem bizonyos vonatkozásban növeli az ellenálló képességet. A felmérés szerint a hajléktalanok között a nagyivók és az absztinensek vannak túlsúlyban, és kevesebb azok száma, akik hetente egyszer-kétszer isznak egy-egy pohár bort vagy sört, ahogyan azt a lakosság többsége teszi. Akik egyáltalán nem isznak alkoholt, lehet, hogy azért nem, mert nincs rá pénzük. Budapesten a hajléktalanok huszonkilenc százaléka naponta száz forintot sem költ, Székesfehérváron az arány ennek ötven százaléka! Budapesten sok hajléktalan ember él takarításból, ismereteink szerint a közterület-fenntartónál dolgozó alkalmi úttakarítók fele hajléktalan.
Budapesten a fedél nélkül élő nők aránya évek óta folyamatosan 18-19 százalék. A mostani felmérés szerint Debrecenben 26, Győrben is 20 százalék fölött van. (A skandináv országokban egyébként a nők és a férfiak aránya már 50-50 százalék.) Gyerekek a magyar törvények szerint nem élhetnek utcán, ennek ellenére szülőkkel néha látni gyerekeket. Előfordul, hogy a közterületen élők gyermeke úgynevezett hetes iskolában lakik, ahonnan hétvégére kihozhatja a szülő. A fedél nélkül élők között tizennyolc évestől nyolcvanévesig minden korosztály jelen van. A fiatalok aránya egyértelműen nagyobb. Budapesten 4500 ember úgy lakik hajléktalanszállón, hogy ha szembejön az utcán, ez nem látszik rajta. Nagyon sokan élnek erdőben, összetákolt kis házikókban, romos vagy félkész épületekben.
A fent említett diszpécserszolgálat nem ingyenes, ugyanis a Menhely Alapítvány nem tudja vállalni a költségeket.
– Bonyolult logisztikai probléma ez – mondja Gurály Zoltán. – A kollégáim most jártak külföldön, keresik a koordinációs munka bővítésének a lehetőségeit. Magyarországon a diszpécserszolgálat a hívások, az utcai bejelentések fogadásán túl időszakonként körbetelefonál, hogy megtudja, hol van szálláshely, és van még egy nagyon fontos szolgáltatása: a „keresik” program. Ha valakit keresnek a hozzátartozók, felkerül egy listára. Ha ezen a hajléktalan ember megtalálja a nevét, és fel szeretné venni a kapcsolatot a rokonaival, a diszpécserhez fordulhat közvetítésért.
A mostani felmérésből nem derült ki, hányan élnek az utcán, őket legutóbb tavaly számolták össze, akkor háromezren éltek Budapest utcáin. Ez nagyon magas arány: Londonban például kétezer utcán élő embert számoltak meg, pedig az jóval nagyobb város. A vizsgálat szerint legtöbben családi okok miatt vesztik el otthonukat. Másik ok a díjhátralék vagy az adósság. Szegeden például gazdasági okok miatt vesztették el legtöbben a lakhatási lehetőségüket, míg Budapesten ez az arány ötven százalék.
– Ebből és más adatok összehasonlításából is az derült ki számomra, hogy a hajléktalanság problémája sokkal lokálisabb, mint először gondoltam – folytatja Gurály. – Eddig ugyanis úgy tűnt, ha valakivel bizonyos dolgok megtörténnek, ugyanolyan eséllyel lesz hajléktalan bárhol Magyarországon. Most úgy gondolom, hogy ugyanazok a történések az egyik közösségben szociális katasztrófához vezetnek, máshol azonban nem.

Hol temetik el az azonosítatlan hajléktalanokat?
Köbli Mihály rendőr százados, kiemelt főnyomozó (Budapesti Rendőr-főkapitányság, V. Kerületi Rendőrkapitányság, rendkívüli haláleseti osztály):
– Az ismeretlen holttesteknek csupán az ötven százaléka hajléktalanoké. Évente körülbelül száz ilyen esetünk van, ebből ötvenet később tudunk azonosítani. Ha mégsem, akkor átvizsgáljuk a ruházatukat, fotókat készítünk a testükről, felírjuk a szemük, a hajuk színét, a magasságukat, lejegyezzük a műtéti hegeket, szemölcsöket, tetoválásokat. Ujjlenyomatot készítünk, ha lehet. Ha hosszabb idő telik el a halál beállta és a holtest felfedezése között, vagy vízi halottról van szó, akkor ez már szinte lehetetlen. Ezekről a holttestekről fényképeket sem tudunk közölni. Ha viszont bemutatható a fotó, felkerül a rendőrség internetes honlapjára. Amúgy minden adat bekerül a rendőrség körözési tájékoztatási rendszerébe. Az ujjlenyomatokat elküldjük a daktiloszkópiai osztályra azonosításra. Ha ez sikertelen, akkor következik a csontozatból a kor és a vércsoport meghatározása, a koponyát leválasztják a fejről, lefőzik a szöveteket, majd antropológiai ládába helyezik. Erre azért van szükség, mert amenynyiben adatok merülnek fel a személyazonosságra vonatkozóan, és a feltételezett személy fotója is rendelkezésre áll, akkor a koponyát optikai módszerrel rávetítik a fotóra, amiből viszonylag nagy találati aránnyal meg lehet mondani, ki az illető. Az elhunytból 2000 januárjától kötelező DNS-mintát venni, ezt mélyhűtőben tárolják. Ha az egyenes ági fölmenőtől vagy leszármazottól DNS-mintát veszünk, és összevetjük az elhunyt DNS-ével, szinte százszázalékos biztonsággal lehet igazolni a személyazonosságot.