Hogyan tovább, iskolák?

Az iskolákban e héten megkönnyebbült sóhajt lehet hallani: vége a tanévnek! Mindkét „térfél játékosai” bizonyára visszagondolnak az év eseményeire, ám ha előre tekintenek, jobbára csak ködös jövőt látnak. Kellemetlen hírek keltek szárnyra: a kötelező óraszám emelése, tandíj bevezetése, további iskolák bezárása, tízezer tanár elbocsátása izgatja a kedélyeket.

A pedagógusoknak a napi hat-hét órán kívül alaposan fel kell készülniük a tanításra, nagyobb osztálylétszámok esetén alig van lehetőség a szóbeli feleltetésre, így a számonkérést dolgozatok formájában kell megoldaniuk. A jelenlegi kötelező óraszámon (húsz óra) felül fakultációkat, korrepetálásokat is szükséges tartani. Lépést kell tartaniuk a technikai fejlődéssel, szükséges ismerni az új tankönyveket, s az új típusú érettségire való felkészítéshez oktatási módszereiken is változtatniuk kellett.
Egyre nehezebb a diákokat tanulásra bírni, az órákon fegyelmet tartani. A csonka családok számának rohamos emelkedésével párhuzamosan nő azon tanulók száma, akikkel – a differenciált foglalkozáson túlmenően – délutánonként beszélgetni kellene, hogy problémájuk megoldásában ne csak kortársaik tanácsát, a médiában sugárzott erkölcsromboló szövegeket hallják. A sokat hiányzó diákok mulasztását sem egyszerű nyilvántartani, összesíteni, ám a 2003-ban módosított oktatási törvény tovább növelte az osztályfőnökök adminisztrációs terheit. Tantárgyanként is számolni kell a mulasztott órákat, ugyanis ha a tanuló hiányzása az egyes tárgyakból meghaladja a harminc százalékot, osztályozóvizsgát kell tennie. Nagyobb kihívás a diákok késésének figyelemmel kísérése: a naplóban feltüntetett percek számát kell összegezni, s ez alapján kiszámítani a késésből eredő igazolatlan órák számát.
A munkáját lelkiismeretesen végző tanár gyakran késő délután fejezi be iskolai feladatait, s hazaviszi a dolgozatokat. E sokrétű, estébe nyúló tevékenységet alig kompenzálja az irigyelt öthetes nyári vakáció; a téli és tavaszi szünet a korábbiakhoz képest néhány napra rövidült. A kötelező óraszám emelése kétféle terhet róna a pedagógusokra. Munkájuk minőségét csak nagyobb áldozatok árán, a családtól ellopott idő növelésével tudnák megőrizni. Az óraszám emelésének azonban anyagi vonzatai is vannak: átlagosan húsz-harmincezer forinttal kerülne kevesebb a folyószámlákra. A tanárok fizetése pedig nem túl magas, a köztisztviselők bérének körülbelül kétharmada. Illetményüket magántanítványok oktatásával egészíthetnék ki, ám ez az iskolai munka rovására menne.
A tanulók létszáma valóban csökkent az utóbbi években, s emiatt drasztikus lépésekre készül a kormány. Tízezer pedagógus elbocsátását hallhattuk nemrég a médiában, ez a szám még országos szinten is tetemes. Csak a fővárosban több mint négyszáz az állás nélküli középiskolai tanárok száma. A munkanélküliség öt-hat százalékkal nőtt az elmúlt ciklusban, a pedagógusok egyébként is alig tudnak elhelyezkedni más területen. Az egyetemekről kikerülő nyelvszakos tanárok nemritkán – irodavezetői és egyéb OKJ-s képzések elvégzése után – titkárnőként dolgoznak. Ezt a munkakört érettségizett fiatal is betölthetné, a cégek sem „kapkodnak” a túlképzettnek nevezett, magasabb bért joggal elváró munkavállalóért. Bár a főiskolát vagy egyetemet végzettek kétségkívül szélesebb látókörrel rendelkeznek, mégis a szellemi kapacitások pazarlásáról beszélhetünk a fenti esetekben. Az elbocsátások helyett az oktatás színvonalát, hatékonyságát lehetne növelni az alacsonyabb létszámú osztályokban. A gyenge beszédkészséggel küszködő tanulók több lehetőséget kapnának a szóbeli feleletekre, a gyakoribb számonkérés pedig folyamatosabb – nem csak a dolgozatokra koncentráló – tanulásra késztetné őket.
Az elbocsátás, a munkanélküliség réme különösen fenyegeti azon pedagógusokat, akik megszüntetés – szebben fogalmazva – beolvasztás előtt álló intézményekben dolgoznak. Az 1994–1998 közötti időszakban huszonnégy (!) fővárosi középiskolát zártak be, illetve vontak össze másik intézménnyel. Az elmúlt ciklusban hét iskola jutott erre a sorsra, s bizonyos híresztelések szerint a főváros további tizenegy tanintézmény beolvasztását tervezi. Az iskola-öszszevonások kapcsán több szempontra kell kitérni. Bár a befogadó intézményben helyszíni szemlét tartó bizottságok eddig szinte kivétel nélkül azt állapították meg, hogy a diákok érdekei nem sérülnek, ennek ellenére tanárnak, diáknak egyaránt lelki megrázkódtatást okozott az iskolaváltás. Új helyre kerültek, új szokásokhoz kellett alkalmazkodniuk, s a feleslegessé vált tanerő leépítése miatt a tanulóknak esetleg épp a tizenkettedik évfolyamon kellett megszokniuk az új pedagógus tanítási módszereit, szokásait, elvárásait.
Az intézmények megszüntetése nem kis költséggel jár: két-négyszázmillióba is kerülhet egy-egy iskola összevonása. Drága a költöztetés lebonyolítása, meglehetősen magas a feleslegessé vált dolgozók végkielégítése, s az intézményt is alkalmassá kell tenni az új osztályok fogadására; ez több esetben kisebb-nagyobb átalakítást igényelt.
Az iskola-összevonások hátterében azonban nem csak a tanulók létszámának csökkenése áll. Egy-két esetben az egyházak kérték vissza korábbi épületüket, gyakrabban az önkormányzat vetett rá szemet a későbbi értékesítés reményében. A rendszerváltásnak nevezett esemény után sorra nyíltak az alapítványi iskolák, melyek a tanulók létszáma alapján járó állami normatíván kívül tandíjat is szednek. S vajon kik járnának ezen intézményekbe, ha évről évre csökken a tanulók létszáma…
Szomorú képet vázoltunk fel e cikkben. Ennek ellenére azt kell kérnünk minden tanártól: ne veszítsék el kedvüket, hitüket. Ne feledjék, arra esküdtek fel, hogy legjobb tudásuk szerint tanítják, nevelik a diákokat!