Imakönyv és baseballsapka

Csak a patak zúgása hallatszik, a csillagokat esőfellegek takarják, sötét van, és csípős a szél. Három óra sincs még, a kakasok is alszanak. Húz vissza az ágy, s akár úgy is dönthetne az ember, hogy a másik oldalára fordul, s majd autóval látogat el a csíksomlyói Szűzanyához. Nagy a kísértés, de végül győz a jobbik énünk, és elindulunk.
A gyimesközéploki templom előtt a pünkösd előtti szombaton hajnali négykor már több száz magyarországi zarándok gyülekezik, hogy csatlakozzon a csángókhoz, akik évszázadok óta járják az utat ezen a napon felvirágozott, bíborszínű templomi zászlóik alatt. A kilométer hosszú menet az elöl haladó fiatalok rézcsengőinek hangjára elindul, a zarándokokat a templom harangjának égi zúgása bocsátja útra. A menet tempósan, ritmust tartva kanyarog, s a kapukban kalaplevéve adják meg a tiszteletet a távozóknak az otthon maradók. Negyvenhat kilométer az út a csíksomlyói kegytemplomig: hét óra gyaloglás hegyen-völgyön át.
– A katonaságnál is csak 30 kilométer volt a gyakorlat, igaz, teljes menetfelszerelésben – mondja elbizonytalanodva egy magyarországi bakancsos, hátizsákos fiatal. A többiek csak nevetnek rajta, pedig nincs egyedül a félelmeivel: sokunk számára elképzelhetetlen, hogy lehet ennyit menni, ki fogjuk-e egyáltalán bírni. Csak annyi biztos, itt vagyunk az úton. Lesz, ami lesz. A fiatalok előveszik a nemzetiszín lobogót, az Árpád-sávos zászlót, meglengetik a zarándokok menetét üdvözlők felé.
Az ég lassan világosodik, a táj kitárul: a hegyek teteje fellegbe burkolózik. Lóg az eső lába. Tehenek bóklásznak elő a fák közül a hegyoldalon, egy fekete és egy fehér csikó vágtat át a fenyvesen, az apokalipszis jelenéseit idézve a felkelő nap fényében. A gyimesi pap a helybéli fiatalok gyűrűjében vezeti az imát: a rózsafüzér könyörgéseire visszhangozva jön az ámen, mintha a hegyek is válaszolnának. A pünkösdi zarándokokat mossa az eső, és viszi-viszi az ima, az ének. A kilométerek egyre fogynak, mi csak megyünk, a fáradtság, a félelem pedig valahol lemaradt.
Az ünnepi viseletbe öltözött csángó asszonyok lábán szivacsos műanyag papucs, lila és rózsaszín lábbelik a régi bocskorok helyett. Ez a legjobb viselet a hoszszú útra, nem fárad el benne az ember lába – magyarázzák. Egyik zergefürgeségű idős asszonyba egy fiatal, barna lány karol – tán unokája lehet –, kezében az imakönyv és az énekeskönyv, fején baseballsapka. „Hungary” – olvasható a simléder felett. Ott van rajta Nagy-Magyarország térképe is a koronás címerrel. A lány csengő hangon vezeti az éneket.
Szikrázóan süt a nap, mire egy tisztáson megállunk. Előkerülnek az elemózsiás tarisznyák, a borvíz – és a tréfa.
– Atya, ha tízest ír nekem románból, akkor minden évben eljövök a zarándoklatra – mondja a gyimesi papnak egy fiatal tanítványa a többiek kacagása közepette. De az atyát nem olyan fából faragták: – Eljössz te, fiam, anélkül is, higgyél nekem – válaszolja sokatmondóan. A pihenő nem tart sokáig. A teherautó, ami a menetet kíséri, megtelik a csomagokkal, felszállnak a gyerekek és az öregek, akik elfáradtak. A zarándokmenet pillanatok alatt ismét öszszeáll. Csupa fény és mosoly minden. A kilométer hosszan kígyózó menethez egy-egy autóspihenőben újabb magyarországiak csatlakoznak. Egyre nő a zászlóerdő. Nemsokára feltűnik a távolban a csíksomlyói templom ikertornya: s ekkor kezdődik a neheze. Mintha elérhetetlenül meszsze lenne a Csodatévő Szűz Mária, a kanyargós utak mintha egyre csak távolabbra vezetnének tőle. A gyimesi pap – megérezvén, hogy fárad a nép – ismét belekezd a rózsafüzérbe: az ima visz tovább. Zúgó harangszóval köszöntik a zarándokokat elhaladtukban a csíki templomok. A búcsús zászlók háromszoros meghajlással viszonozzák az üdvözlést. A kapukban vödrökben kikészítve a víz és a poharak vagy a füles bögre:
– Jöjjenek, igyanak, biztosan megszomjaztak – invitálnak nagy tisztelettel a gazdák. Van, ahol aprósüteményt, pogácsát is készítettek ki, borvizet hoztak.
– Csak borvíz van? – kérdezi egy nő az egyik ilyen porta gazdáját, ahogy mondja, ő azt nem tudja meginni, mert pesti, és hasmenést kap tőle. A férfi szalad be, hogy vizet húzzon neki a kútból. Egyre sűrűbb a harangzúgás, egyre közelebb a cél. Csomortánnál már díszbe öltözik az ember szíve, és megtelik reménnyel.
„Mária, könyörülj népeden szent fiadért” – fogadja a csíksomlyói zarándokokat a transzparens a búcsú mottójával. Negyvenhat kilométer: hét óra gyaloglás, ima és ének. A keresztalja megérkezett a kegytemplomhoz. A türelem és a feltétlen, elfogadó szeretet üzenetét hallgatjuk a Kis-Somlyó nyergében az ünnepi misén, a félmilliós seregletben. A világ minden szegletéből vannak itt magyarok. Még Tibetből is jött néhány ujgur zarándok, mivel – ahogy mondják – ők emlékeznek arra, hogy magyarok, s Csíksomlyó a magyarok szent helye.
Az ima nem ér véget pünkösd reggeléig, valahol mindig felhangzik a rózsafüzér könyörgése: „Imádkozzál érettünk, bűnösökért!” „Jöjj el, jöjj el, Szentlélek, Istenünk” – éneklik a csángók a pünkösdre virradó hajnalon a felkelő napnak, a Kis-Somlyó hegyén, a Salvátor-kápolna kerítésének tövében. Éjszaka nagy eső volt, s hajnalban is sötét fellegek borították az eget. Aztán, mikor már senki nem gondolta volna, mégiscsak meghasadt a felleg fátyla, és előbújt a pünkösdi nap. Ragyogó fénye elárasztotta a völgyet.
Hazafelé tartva Hidegségpatakára azt sem értettük, hogy voltunk képesek megtenni ezt az utat. Azt meg végképp, hogy a gyimesi zarándokok hogy tudtak még aznap haza is gyalogolni. Böjte Csaba atya, a dévai gyermekmentő erre a kérdésünkre csak annyit mondott: – Látjátok, csak az első lépéseket kell megtenni, az a legnehezebb. Aztán már megsegít Isten.