Karcolás

„Könnyed, vékony karcolással / Rólam is tőn némi jelt…” – idézte Arany Jánost két hete e hasábokon Ambrus Lajos. Talán egyszer az okos számítógép segítségével azt is pontosan megtudhatjuk, hány magyar szót ismert és írt le a Toldi költője. Kétszázezret, háromszázezret? Vagy még többet? Könnyed karcolással… Ámde mit tehetett az a szegény egyszerű vasutas, Beszkárt-bakter, posztos rendőr és palotaőr, hogy maradjon utána valami írott emlék, amikor leadja az utolsó szolgálatot? A születési, házassági és halotti anyakönyv bejegyzésén kívül. Miként hagyhatott időtálló jelet magáról, vége-hossza életéről? Fotográfusunk öreg pest-budai téglákat kapott lencsevégre. Bicskával, éles vasdarabbal, hegyes szeggel bekarcolt nevek, monogramok, évszámok sorakoznak rajtuk, megannyi rég elporladt ember talán egyetlen maradandó hagyatéka. A sietős járókelő tudomást sem vesz róluk. A Vár aljában, az Öntőház utca egyik háza előtt posztoló várőrség silbakjai, hogy agyonüssék a szolgálati időt, akkurátusan bevésték a puha téglába ottlétük puszta tényét: V. K., 1889. május 28… Az ELTE Természettudományi Karának Múzeum körúti épülete előtt szolgáló székesfővárosi villamosvasúti váltókezelő, hogy jobban teljék a szolgálatából még hátralévő idő, szintén belevéste monogramját az aznapi dátummal. Az ügyesebbje még zászlót, címert vagy ősi obszcén jelet is berótt a falba, megörökítvén az utókornak, mire gondolt akkor. A kiránduló szerelmesek fába vésett, nyíllal átlőtt, monogramos szíveinek élethosszát a természet törvénye szabja meg; a házfalba vájt emlékjelek sorsa emberi konstellációkon áll vagy bukik. A budai téglákról készült képeink különös értéke, hogy a rögzítésük óta lebontották „információhordozójukat”, azaz magát az épületet. Útjában voltak az ingatlanfejlesztők nagyszabású céljainak. A Múzeum körúti bekarcolásokat pedig – bár az 1980-as években még plexilappal is megvédték az enyészettől – a legutóbbi renováláskor nagyrészt géppel lecsiszolták. Csak a műanyag tiplik maradtak meg a falban, újabb kultúrkorszak tanújeleiként.
(Szöveg: Ludwig Emil, fotó: Balassa János)