Kasztok és ellenkasztok világa

Supka Géza alighanem eltátaná a száját, mi lett a magyar irodalom ünnepéből. Nemcsak azért, merthogy újabban már nem Móriczok és Tamási Áronok találkoznak olvasóikkal, hanem hiú politikusok és csepűrágók, akik púderezett önéletrajzukat árulják, hanem mert talán annak idején úgy is gondolta, hogy nem minden irodalom, ami könyv alakban jelenik meg. Tudjuk, szépségnek és értéknek csak az esztéták szerint vannak meghatározható ismérvei, a valóságban szép az, ami érdek nélkül tetszik. Lehet ez akár Zámbó Jimmy-dal, gombolyaggal játszó kismacska vagy Gálvölgyi-kötet is. S van-e joga bárkinek is megítélni, ki miféle portékával ülhet ki egy belvárosi könyvheti sátorba? Hát persze, hogy nincsen. Nálunk ma a piac az esztétikai mérce, ami eladható, az elfogadható, azután rontsa vele az ízlését, az életét, ki ahogy akarja.
Könyvhétkor kivándorolnak a Magyar Rádió irodalmi szerkesztői is a Vörösmarty térre, felállítanak nekik egy színpadot, mert az évek során kiderült, ők tudják a legüzembiztosabban hozni az ünnepi műsort. Ezek a szerkesztők ugyanis még a régi iskolából valók, elolvassák a művet, amelyről beszélgetni fognak, és nem az írótól kérdezik, hogy mit is kérdezzenek, van képük a magyar irodalmi erőviszonyokról, felhozatalról, sőt, helyzetüknél fogva azt is tudják, mi zajlik a kulisszák mögött. Mert azt azért csak a naivak hiszik, hogy a kortárs magyar irodalom olyan, amilyennek láttatni szeretnék: néhány nagy, akikre árnyék nem vetülhet, és a „futottak még”-ek, akiknek semmi esélyük beérni az élmezőnyt. A valóság viszont az, hogy Magyarországon az irodalmi teljesítményt nem szokás megfizetni. Hallott-e már valaki olyat, hogy szépíró (s nem lektűrbajnok) egyetlen nagy sikerű könyvéből meggazdagodott volna? Koncentrálni kell tehát a meglévő kevéske hazai, illetve a külföldi megjelenésből származó pénzecskéket, hogy abból legalább néhányan megélhessenek. Így alakulhat meg az a kaszt, amelybe legfeljebb beleszületni lehet, és amelyet ma, némi eufemizmussal, magyar irodalmi kánonnak neveznek.
Kasztok és ellenkasztok működnek tehát, az egyik ül a hírnéven és pénzen, a másik vágyik rá, esetleg abban a nem is tévhitben, hogy tehetsége és művei alapján az elismerés őt is megilletné. Az irodalom persze nagy állatkert is, amelyben érdemdús lakónak hiszi magát bárki, aki közread néhány írást. De ez nem baj. Csak nem kell mindenkinek propagandát csinálni. Nyugtatgassuk a lelkünket azzal, hogy a hozzáértők tudják, kinek mennyit ér a munkája. Tudják a rádió irodalmi szerkesztői, az irodalommal foglalkozó újságírók, kritikusok, rendezők és kiadók. Csak nem mindig e szerint válogatnak. E kicsiny, de népes állatkertben ugyanis barátságok, érdekszövetségek is születnek, s a magyar kulturális közélet ezt bizony tükrözi. Játsszunk egy kicsit: egyszer, mondjuk egyetlen napra őszinteség lenne Magyarországon. És akkor minden irodalommal foglalkozó szakember azzal ülne le beszélgetni, akit valóban tehetségesnek, értékesnek tart. Érdekes dolgok derülnének ki.
(77. Ünnepi könyvhét, Kossuth rádió.)