Képeslap

Több mint harminc éve színész, a Katona József Színháznak huszonhárom éve tagja. Nemcsak a színházról, hanem az ötvenhatos forradalomról, a magyar nyelvről és a mai magyar drámáról is beszélgettünk.

Elégedett a Katona József Színház legújabb darabjával, a Kazamatákkal?
– Nagyon pontosan, feszesen kellett dolgoznunk, de nem látom kívülről az előadást. A darab inkább hasonlít filmhez, mint színdarabhoz. Gothár Péter, a rendező fölismerte ezt. Ez az előadás nem ötvenhatról szól, hanem a korszak egyetlen napjáról. Ötvenhatnak különben ma sincs konzekvens értelmezése, mindig az éppen hatalmon lévők alakítják ki az „ideális” képet.
– Mit jelent önnek az ötvenhatos forradalom?
– Egyéves voltam akkor. A családom nem érzékelte igazából a forradalmat, a nagyszüleim Vas megyében éltek. Nem is beszéltünk odahaza ötvenhatról, az fétis volt. Az általános iskolai irodalom-tanárnőm szerelmét akkor lőtték le. A gimnazista történelemtanárom, az iskola párttitkára, nem mellesleg rendkívül jó tanár azt mondta egyszer a forradalom kapcsán, hogy gyerekek, én azt tudom önöknek tanítani, amit nekem előírnak. De ha önök kíváncsiak, kérdezzék meg azokat, akik részt vettek a harcokban, és még élnek.
– Hogy kezdődött az ön számára a színészet?
– Mindenképp tovább akartam tanulni, ugyanis tizenkét éves korom óta dolgoztam. Szüleim szegények voltak, nekem kellett megkeresnem a nyaralásra a pénzt. Nagyszüleimnél már nyolcéves koromtól markot szedtem, kepüt raktam. Tizenhat voltam, amikor az Aurora szavalóversenyen összetalálkoztam Gáspár Sándorral. Barátok lettünk. Középiskola végén elhatároztuk, jelentkezünk a színművészetire.
– Mit szóltak a szülei, amikor fölvették?
– Nem lelkesedtek, de nem is gátoltak. Igaz, nem is voltam az a személyiség, akit bármiben gátolni lehetett volna. Apám mérnökember volt, anyám negyvenévesen lett mérlegképes könyvelő. A valóságban éltek.
– A katonaság ideje alatt Dörner György is csatlakozott a Bán–Gáspár pároshoz.
– Tizennyolc évesen ismertem meg őt. Mindhárman Horvai tanár úr osztályába jártunk, együtt is diplomáztunk, aztán útjaink különváltak.
– 1982-ig, a Stílusgyakorlatig.
– Igen. A főiskola után Pécsre szerződtem Szikora Jánoshoz. Nagyon nehezen szoktam meg Budapestet, mégis nehezemre esett, hogy itt hagyjam. Aztán újra jó volt vidéken. Ma azt gondolom, az igazán érdekes előadás híre mindenhová eljut. A fiatal pályakezdő színésznek nem kell félnie a vidéki színházaktól. Horvai a főiskola után nem szerződtetett le a Vígszínházba. Azt mondta: „Én magát nagyon tehetségesnek tartom, de sem emberileg, sem szakmailag még nem elég érett. El fog veszni a Vígben. Menjen le vidékre, és ha olyasmit csinál, ami figyelemre méltó, küldjön egy képeslapot – megígérem, hogy megnézem.” Erre azt válaszoltam: „Tanár úr, nagyon megtisztelő, de ha én olyasmit csinálok, akkor a tanár úr úgyis hallani fog róla. Száradjon le a kezem, ha képeslapot írok.” Nem is írtam. A premieren mégis ott ült Horvai István.
– Pécs után Győrbe, a szülővárosába ment.
– Szikora Győrbe került, mentem utána. Minden adott volt, hogy igazán jó színházat csináljunk, ám ez nem tetszett a városvezetésnek. Ki is rúgtak néhányunkat. Nyolcvankettő januárjában Salamon Suba László a főiskolán rendezte meg a Stílusgyakorlatot, a diplomamunkáját, amelyhez embereket keresett. Dörner György ajánlott engem, aki épp ráértem, hiszen munkanélküli voltam.
– Akkoriban alakult meg a Katona József Színház is.
– Nyolcvankettő januárjában Pozsgay Imre aláírta a Nemzeti Színház és a Katona József Színház különválásáról szóló dekrétumot. Szeptemberben Zsámbéki Gábor és Székely Gábor vezetésével önálló színház lett a Katona. Hamarosan összeállt a társulat is, amelynek kezdetben nem voltam a tagja. De miután 1982. október 23-án bemutattuk a Stílusgyakorlatot – nem is tudom, hogyhogy nem figyelt fel a cenzúra az időpontra –, és az előadás nagyon jól sikerült, hamarosan hívtak. Emlékszem, este fél tizenegykor kezdődött az előadás. A négyszázharminc személyes nézőtéren hatszázan zsúfolódtak össze.
– Honnan tudták az emberek?
– A főiskolán már hatszor játszottuk, és elterjedt a híre. Akkor még volt szakmai élet.
– Hogy érti azt, hogy akkor még volt?
– Ma nincs. Nem ismerjük egymást, nem vagyunk kíváncsiak a másikra, nincs olyan szakmai folyóirat, amely elég populáris, ugyanakkor mégis hiteles lenne. Nem működik a televízió abban az értelemben, ahogy kellene, nincs filmgyártás sem. A filmszemlék ostoba bohóckodássá silányultak. A színházi és a filmszakmai törekvések eltorzultak. Azonkívül nincs érdekvédelem.
– Nem működik színészszakszervezet?
– De, szakszervezet van, csak nem kompetens. Teljesen mindegy, ki hány évet töltött el a szakmában és milyen módon. Hiába volt valaki részese annak a színházkultúrának, amely világhírű lett, nem számít.
– Elégedetlen a fizetésével?
– Természetesen elégedetlen vagyok, bár ez az én egyéni szociális problémám. Mindenki azt gondolja, hogy a színészek nagyon jól keresnek. Hát, ha valaki megnézi az én fizetési listámat… miközben gyakorlatilag aludni járok haza. Sokszor éjjel kettőig bent vagyunk úgy, hogy tízre jöttünk próbálni. Nincs időkorlátozás. Igaz, nem mindig lehet érvényes szakszervezeti paraméterekkel világhírű előadásokat csinálni. Csak jólesne, ha ennyi munka után annyi bért kapnánk, amennyi valójában jár.
– Élete egyik nagy ajándékaként emlegeti a Jirí Menzellel való közös munkát.
– A Jirkóval való találkozásom nem csak a befektetett munka eredménye volt. Ehhez a hivatáshoz szerencse is kell. Először főiskolás koromban találkoztam vele a Minden szerdán című film forgatásán. Nyolcvannégyben futottunk össze újra, amikor Prágában eljátszottuk a Stílusgyakorlatot. A rá következő év őszén küldte el az Én kis falum forgatókönyvét. Abban az évben forgattam a Falfúrót is. Nagyon örülök annak is, hogy a nyolcvanas években Menzel révén kapcsolatba kerülhettem a cseh passzív ellenállással. Nagyon sok írót, költőt megismertem, kötődni kezdtem a cseh kultúrához. Hat éve pedig a román színházi kultúra érdekel.
– Mi a helyzet az utcaszínházával?
– Pályáztunk a Diogenész hordójával. Huszonegyedik századi Diogenészt szeretnék megcsinálni, meghagyva a szabad asszociációs teret. Sokkal közelebb áll hozzám az a fajta színház, ahol tere van az asszociációnak. Szerintem a jó színháznak több szintje van, vagyis egy színpadi kép több kaput is kinyithat. A néző befogadóképességétől függ, hová lép be.
– Több mint egy évtizede színen van a Kukacmatyi című monodrámája.
– A művet svéd képzőművészek álmodták meg több mint húsz éve. A darabot a Kolibri Színház megalakulása óta játszom, ezt az előadást hívták meg először külföldre a gyerekszínház történetében. Két évig turnéztam vele Angliában, de játszottam Lisszabonban, az Egyesült Államokban, Erdélyben, Csehországban, Szlovákiában, Szlovéniában is.
– Megismerik „Kukacmatyit” az utcán?
– Két érdekes eset történt. A kilencvenes évek elején egy angol pár két kisgyerekkel véletlenül betévedt az utcáról az előadásra. Utána a férfi odajött hozzám, és adni akart ötszáz forintot, mert annyira zseniálisnak tartotta, és biztos kevés pénzért játszom.
– Elfogadta?
– Nem fogadtam el. A másik esetben gyerekek jöttek oda hozzám a Kukacmatyi végén autogramért. A sor végén gyönyörű fekete hajú nő állt, hatalmas kék szemekkel. Odanyújtott elém egy papírt, én meg szellemesen megjegyeztem: „Magának kicsit nagyobb kukacot rajzolok, maga már abban a korban van.” A hölgy elpirult, és elővett egy fotót, rajta az aláírásommal. „Tizenkét éves voltam, amikor ezt kaptam öntől” – mondta. Akkor viszont én pirultam el.
– A nyolcvanas évek végén két nyugati ösztöndíjat is visszautasított. Nem bánta meg?
– Ma már nem vagyok olyan biztos abban, hogy jól döntöttem. Bár igazából semmit nem bántam meg. Csak az esik rosszul, hogy a számomra fontos értékrend eltorzulni látszik. Ma a kereskedelmi kultúra azt jelenti, hogy szinte akárki téved be az utcáról a televízióba, művész lesz belőle. Mindenesetre a színházak tele vannak. Mint ahogy könyveket is vesznek az emberek a magas árak ellenére. Egy nép kultúráját leginkább a nyelve hordozza, de tudomásul kell venni, hogy a magyar nyelvű színházi kultúra nem áru. Nem lehet áru! Itt a festők is magyarul festenek! De annyira kevesen beszéljük ezt a nyelvet. Lehet, hogy a kultúrára is van fizetőképes kereslet, mégsem lehet rentábilissá tenni. Nem szerettem a diktatúrát sem, de ezt a pénzről szóló rendszert sem, ami most van. Meg lehet nézni, milyen – kultúra nélküli – technokrata réteg nevelődött ki az utóbbi időben. Hogy mégis sokan járnak színházba – ez éltet. Táplálja bennem a felelősségérzetet, hogy érdemes csinálni. Azonban a rendszerváltás óta is megéltem néhányszor diszkriminációt, és amikor azt látom, hogy sokszor a politika talpnyalói vannak ma is reflektorfényben, elmegy a kedvem az egésztől.