Köznapló

Május 25., csütörtök
Budán, ahol korábban laktunk, van egy különös ház, ha ott sétáltunk el, halkabbra fogtuk, de volt, hogy abbahagytuk a beszélgetést. Tetején, mint az üdülőhajókon, tágas terasz; azt gondoltam, aki építette, kapitány volt vagy első tiszt, de egész biztosan tengerész.
Lakója hatvanas férfi, lompos, borotválatlan, ivós, tekintete vad, ám ha köszöntem, mindig viszonozta. Bármikor láttam, vállát rossz tarisznyák és táskák húzták, vizet is az utcai csapról hordott, kannában cipelte fel lihegve az emelkedőn. Furcsa történeteket tudtak róla, Chandler tollára való volt mind, mindben nők szerepelnek, eltűntek egyik a másik után, nem találják őket, de egy idő óta már nem keresik.
Egyszer üres üvegeket cipelt haza, de kapujától pár lépésre elvágódott. A kukákból gyűjtött üvegek kiestek a rossz szatyorból, gurulni kezdtek a lejtőn. Tizenöt-húsz méterrel lépdeltem mögötte, nem sok, ha az ember felé egyre gyorsulva üvegek közelednek. Ám az utca kátyúi megdobták őket, pattogni kezdtek, és szinte versenyben ugráltak, hangjuk éterien csengett. Nem volt kedvemre az éteri hangzás, éreztem, jobb lesz, ha félreugrom. Jól éreztem.
Az üvegek pár lépésre tőlem srapnelként robbantak széjjel. A lenyugvó nap szemből sütött, ettől pusztulásuk olyan látvány lett, mint tűzijáték az újgazdagok partiján. Az ellenfényben fölragyogott és zölden csillogott minden darab.
Ma üzent valaki, hogy a titkok háza, tetején a hajóterasszal kigyulladt, s ami benne volt, elégett. Lakójával soha nem váltottam szót, a hír hallatán mégis megriadtam. Nyilván azért, mert egy magányos férfi háza mindig szomorúbb, mint egy magányos nőé: az előbbiek többségéből mintha hiányzana a készség, ami egy lakást otthonná tehet. Próbáltam elképzelni szobáját a tűz után: szekrényéből nyilván csak pár kormos deszka, ágyából a rugók maradtak, és szétolvadt a műanyag kanna is, amelyben a vizet hordta az utcai csapról.
Hirtelen úgy kezdtem gondolni a házra, mint egy hajóra, amely átvészelt a tengeren sok kegyetlen vihart, és a baj, lám, akkor érte, amikor már kikötött. Lehetséges, hogy a parton mostanában nagyobb a veszély, mint kinn a tengeren? És eljön majd az idő, amikor a tenger lesz a menedék?

Május 29., hétfő
Jó hónappal ezelőtt felhívott egy ismeretlen férfi azzal, hogy szívesen támogatna, ha könyvet írnék Vámbéryról. A kagylót letéve sokáig ültem csendben és mozdulatlanul. A hívás bizonyította, hogy a szellemi élet eldurvult hámrétege alatt van egy másik, egy finomabb, amely érzi, hogy a kérges felszínnek hamarosan kitelik, le fog vedleni, s azzal kell foglalkozni végre, ami nem politikai háborúság, nem szekértáborharc, sokkal inkább teremtő munka. Olyan alapok lerakása, amely elbír akár egy katedrálist.
De volt ennek a csendes mozdulatlanságnak más oka is: kiderült, hogy nem csak számomra fontos egy bizonyos irány. Mert be kell vallanom, az elmúlt években a legtöbb indulatot azzal váltottam ki szóban és írásban, hogy megpróbáltam híveket toborozni annak felismerésére: Európa és Amerika vezető szerepének vége. Mostantól kívánatos volna kelet felé fordulni, és az ott látottakból okulni. Sokan háborogtak, úgy vették, mintha meg akarnám ingatni keresztény hitüket vagy európaiságukat, pedig szó sem volt ilyenről.
Nem tudom, a háborgók felfigyeltek-e a kishírre, hogy magánlátogatáson nálunk járt május elején Kissinger, s a magyar miniszterelnöknek arról beszélt, hogy immár Ázsia diktálja a versenyt, s ha Európa folyton csak magával foglalkozik, a világ elrobog mellette. Keményebben fogalmazott a Magyar Nemzet május 27-i számában Richard Neuhaus lelkész, a New York-i Vallás- és Társadalomközpont alapító igazgatója: „Európát nagyon fájdalmas haldokolni látni. Olyan, mintha saját szüleink halnának meg. Mert Európával ez történik: demográfiailag, kulturálisan és keresztény azonosságtudatában.”
Ennek egyik fontos okáról a két amerikai nem szólt. Arról, hogy miből áll az élet az öreg kontinensen – és Amerikában… Nos, nem egyébből, mint távlatok nélküli harcból, amelyet az idővel vívnak. Ezért nincs újat hozó gondolkodás, nincs nyugalom, s hogyan is lehetne, amikor hajtanak az órák a csuklón, az órák az utcán, a sportpályán, négyévenként jön az olimpia, jönnek a politikai választások, mindenki a naptárt nézi, meddig tart még, mikor jön az új – még az embereket is aszerint határozzák meg, mikor és mennyit éltek. Ez mind álság.
Ami egyedül fontos, amire csak a kivételesek, a kor gyakran ismeretlen nagyjai figyelnek: az a végtelenség, amelyből minden nagy vallás, minden korszakos gondolkodásmód s minden örök érvényű alkotás ered, és e végtelenség egyedül kelet felé fordulva érezhető. Aki tagadja, mintha létének halhatatlan részét tagadná, holott abból minden élő részesül, ha van hite, ha nincs.
S itt jön, ami fontossá teszi Vámbéryt és azokat, akik elindultak, hogy útjuk összekösse a jelent a múlttal, azt, ami volt, azzal, ami van, s hogy nem kalandvágy hajtotta őket, igazolja a földrajz, a biológia. Európában mi vagyunk az egyetlen sztyeppi nép, s az ázsiai sztyeppek is nálunk érnek véget: az Alföldön. Nem véletlenül jegyeztem fel egy pontos mondatot a filmes Tarr Bélától – azért értem mélyen és lényembe vágón, mert onnan való vagyok: „Ha az ember leül az Alföldön akár öt percig is, érzi, hogy kitágul az idő. Más dimenziót kap a létezés.” Mást bizony.
S hogy belekeverjünk ebbe a gondolatmenetbe két kávéskanál politikát: a turulszobron rágodó figurák elfelejtik, hogy az valóságos madár: kerecsensolyóm, melynek elterjedési határa nyugati irányban Magyarország; nem tudják, hogy egyedül a Hortobágyon lehet eredményesen gyógyítani a beteg sasokat és sólymokat, ezért küldik szerte Európából ide, ha baj éri őket. Hogy mi az ok? Az, hogy ezen a tájon nemcsak az idő tágul ki, hanem a tér is, és ez lehet az egyik magyarázata, miért volt hiábavaló megcsonkítani az országot, és miért nem pusztult bele, ahogy nem fog sosem. Nem határai vannak, hanem tere, mely Ázsiáig ér.
Múltunknak ezért fontos figurája Vámbéry Ármin, akinek máig se utcája, se szobra a magyar fővárosban. Ilyesmi elképzelhetetlen a bolgároknál vagy a finneknél, náluk az utókor megbecsüli azokat, akiknek a nemzet javát szolgáló szándékai rendíthetetlenek, s főleg tiszteli az olyanokat, akiknek tervei elé akadályt állított a gyönge test.
Vámbéry gyönge volt, hiszen sántított, de erős lelke vitte, ezért jutott el egészen Szamarkandig. S ha az ismeretlen férfi felkérése öröm volt, annak az is oka, hogy a munkának, amellyel másfél éve birkózom, hasonló az iránya. Vámbéry Árminnak, a sovány, bicegő lábú kis zsidó embernek, akit máig nem becsül értékén a magyar, ha most még csak szavakból, de szobrot kell állítani, s ha a szavak méltók, és képesek tovább fűrészelni a lakatot, amellyel a magyar bezárta a maga kultúráját egy ablaktalan házba, akkor le kell írni őket. Aztán majdcsak kerül egy bronzos ember is.

Május 30., kedd
Szól a feleségem a szomszéd szobából: „Gyere gyorsan, ilyet még nem láttál, Lenin-film megy a tévében!” Átmegyek, leülök, nézem, és nem kell öt perc, hogy kiderüljön, ennyi hazugságot ilyen rövid idő alatt tán még sosem láttam. Az Elbeszélések Leninről 1957-ben készült, nyilván olyan céllal, hogy a frissiben leleplezett Sztálin után maradjon legalább egy „tisztakezű”, aki igazolhatja, hogy a bolsevizmus nagyszerű eszme, igenis folytatható és fejleszthető, előre hát a győzelem útján!
Ennek a játékfilmnek minden kockáját tanítani kéne egy hazugságtani kollégiumon. Van snitt arról, ahogy Lenin éjszaka nyakkendősen szénát kaszál. Finnországba menekülve mozdonyt fűt, betegségéből lábadozva gombát gyűjt, s persze „ismer minden gombalelőhelyet”, majd: „elvtársak, énekeljük el az Internacionálét Lenin egészségére!” És zúg a gyógy-Internacionálé…
Van egy videokazettám Oroszország, ami volt címmel, a kilencvenes évekből való, előkerestem. A dokumentumfilm bizonyítja, hogy Lenin – akárcsak a mi Kádár Jánosunk – munkakerülő volt, soha életében nem dolgozott. Mégis úgy élt Párizsban és Zürichben, mint egy nagypolgár. Ellentétben azzal, amit sokáig hirdettek, Lenin nem vezethette a lenini forradalmat, hiszen amikor kitört, nem is volt Péterváron, csak az újságból értesült róla. És a Téli Palotát se ostromolta senki, ezt Ejzenstein találta ki, hogy filmje hatásosabb legyen. És 1922-ben Lenin nem a gombalelőhelyeket akarta ismerni, hanem a kivégzettek névsorát, mert „terrorra szükség volt és szükség lesz”.
Az orosz dokumentumfilmből megtudni, hogy a hegyes Bugyonnij-sapka sem a bolsevikok ötlete. A Voznyecov által tervezett egyenruha része, a győztes háború végén ebben vett volna részt a cári hadsereg a berlini díszszemlén. Raktárakban állt, azokat persze feltörték, a hegyes sapkát a fejükre rakták – a bolsevikok „diadalmas” jelképe is lopott holmi volt hát. A film végén hallani ezt a mondatot: „Attól kezdve a rossz irányította a jót, és ami évszázadokig bűnnek számított, egyszerre törvényes lett és jótétemény.”
Mindennapjaink szövetébe hány mocskos szálat szőttek a kommunisták, amit már szinte megszoktunk, és észre sem veszünk?