Köznapló

Június 2., péntek
Szeretem a víztornyokat. Mind akár egy-egy óriás, de nem mesebéli: azok közt sok a gonosz, míg ezek kedves fickók, ráadásul egyéniségek. Egyik kíváncsi, a másik bölcs, van köztük kövér – lelket leheltek beléjük az építők. A Duna mellett laktunk, az erkély a Margitszigetre nézett, jól láttam a színpad melletti tornyot, úgy érzem ma is, a világon nincs szebb.
Ha vonattal megyek Pestre, az újpesti állomást elhagyva mindig tekergetem a nyakam, el ne késsem a víztornyot. Tartályt borító része fából készült, igazi öröm a szemnek. Ramaty állapotban van, mint csaknem minden, amit az államnak vagy a városnak kéne szeretni, ápolni, karbantartani. Nézem e különös óriást, és amikor elhúz előtte a vonat, arra gondolok: úgy élünk, mintha az ország a hatalmon lévők tulajdona volna. Mi épp csak elvagyunk, meghúzzuk magunkat, és várjuk a csodát. Közben terjed a lemondás, a beletörődés, a tétlenség, a mindent másra hagyás, no meg az a mondat: itt már nem lesz jobb soha.
De lesz – ha az országot magunk vesszük kézbe. Azok ugyanis, akik ma a győzelem mámorát élvezik, semmire se mennek nélkülünk. Mert nem kéne felejteni, kikkel nyerték a választást. Nem kis részben a szakma nélküliek, a munkakerülő lumpenek és azok szavazataival, akiktől aligha várhatnak jót a „reformprogram” végigpörgetése során. Nemigen szavaztak rájuk viszont azok, akiknek munkája és tudása létfontosságú ahhoz, hogy kivergődhessenek a bajból. Mivel fogják megnyerni őket, hogy ne fordítsanak hátat? Mert ha nem sikerül, bekövetkezhet, amit még Thoreau fogalmazott meg 1849-ben, és Gandhi vitt tökélyre a gyarmatosítókkal szemben egy teljes évszázaddal később: a polgári engedetlenség.
A győzteseknek illene tudni: az ember többre született, mint hogy kormányok és hatalmasságok kiagyalt teóriáira áldozza legjobb éveit. Lehet egy kormánnyal közösködni, de csakis a kölcsönösség közös nevezőjén. És nem kéne felejteni azt sem, hogy egy miniszter, akárcsak megannyi miniszter elnöke, a latin jelentésből következően szolgálatra szegődött, nem uraskodásra. Képtelenség hát, hogy akiket egyformán anya szült, és képességeik sem különböznek sokban, közülük az egyik alapvetően megnyomoríthassa a másik életét. Az a fajta cinizmus meg végképp tűrhetetlen, hogy a szenvedő félnek meg is magyarázzák: ez az ő érdekében történt.
Ilyen esetben okkal idézhetjük Cyril Tourneur-t. 1607-ben A bosszúállás tragédiájában írta, amit Weöres Sándor így fordított: „Ribanc állam, ezüst ruhás lotyó, / uszályát hordatja, de lelke csupa sár”.
Régi nóta, hogy a tömeg oktalan, hogy rosszul képviseli saját érdekeit, de vajon vizsgálta valaki: a választottak okosabbak-e nála? Mert felénk a maguk helyén cseppet sem azok, és csupán azzal képesek felülkerekedni, hogy elhitetik millió naiv lélekkel, voksot leadni: c s e l e k e d e t, mert szavazataik indítják útjára az igazságot. Ó, és kinek az igazságát? S ugyan miféle igazság, amely pusztulni hagyja az ország értékeit?
Az elmúlt tizenhat évben nem végezte el alapvető feladatát a magyar értelmiség: nem segítette kellően az emberek tisztánlátását. Így hát valószínű, hogy arról az amortizációról sem készült tanulmány, hogy hatvan éve megállás nélkül folyik a felélése annak, amit a millenniumi és a két háború közti Magyarország hozott létre. Ennek ismerete azért volna alapvető kérdés, mert erre a két korszakra hányták a legtöbb sarat a hamisító történészek és az idevezényelt ügynök politikusok.
Az újpesti víztorony csak jelkép. Emlékeztető. Nála lepusztultabb állapotban vannak a kórházak, a vasútállomások, az iskolák, a főváros központjában a házak homlokzata, no meg amit nem látni: az évtizedek óta aládúcolt folyosók, a tönkrement közművek a föld alatt, és ami a legfontosabb: a korán elhasználódott emberi szívek, tüdők, kezek és lelkek milliói.
Azoké, akik fizikai erejükkel szolgálják a nemzetet, s egyre kevésbé emberként, egyre inkább mint bábok. Ki kíváncsi arra, mi a véleményük a világról és az országról, ahol élnek? Fontos-e, hogy az ő egészségük országépítő erő? Fáj, és első oldalon cikkeznek arról, hogy elbontottak a horvát tengerparton néhány villát – a módosakét? Az miért nem fájt senkinek, hogy a magyar munkástól, akinek nincs módja se Isztrián, se másutt regenerálódni, elvették a nyaralás lehetőségét: a vállalati üdülők ezreit?
Lassan nem lehetünk itthon, hiszen kiárulnak alólunk mindent, s ez nem csupán a mi elárulásunk, azoké is, akik életüket adták ezért a földért: elárulása Nagy Imrének és Kéthly Annának, Kossuthnak és Petőfinek, igen, neki, akit a miniszterelnök cinikusan idézett március tizenötödikén. És kiradíroznak az ipartörténetből milliónyi földmunkást és kubikost – az utóbbiak szobra ott áll Csongrád egyik terén. Nemcsak alkotóját dicséri, a gátakat is, amelyek védték a Tisza mellett élőket. Építésüket a maiak nemigen folytatják.
Az új-régi miniszterelnök sokat kockáztat, amikor még most, a megnyert választások után sem képes őszintén szólni. Ez arra utal, hogy fél, ami nem jó ómen a politikában, igaz, a gazdasági csődtől van oka félni: ő és csapata hozta a nyakunkra, mértékét ki ismerné nála jobban? Ha bekövetkezik, könnyen lehet, a környező országok úgy fognak kezelni minket, mint tizenkilencben a kommün idején. Akkor a politikai rothadás átterjedésétől féltek, most a korrupt, államot szétpusztító gazdasági rothadástól lesz okuk tartani. Ez éppúgy melegágya sok szélsőségnek, mint volt annak idején, és ha a határon túl veszélyesnek érzik, tenni fognak ellene.
Kérdés, hogy akkor összegyűlhet-e négyszázezer ember Csíksomlyón?

Június 5., hétfő
Most, hogy a Széphalom Könyvműhely összeválogatta és megjelenteti néhány riportomat az ünnepi könyvhéten, elgondolkodtam azon, hogy nemigen akartam én kezdőként riportot írni, de láttam, hogy függetlenséget adni csak ez a műfaj képes. Sok munka volt vele, gyűrődés, utazás, ráadásul amikor megjelent – mert a riportnak mindig van utóélete –, sokan piszkoskodtak, az a kor: a hetvenes–nyolcvanas évek mocskos volt kívül-belül. Így, ha az ember meg akarta őrizni magát valahogy, kétszer annyit kellett dolgoznia, mint másnak.
Szerencsémre volt az is, hogy sok pályatársamat a politikusok közelsége vonzotta, más részük a filmet szerette, művészemberek után futott, a kutya se irigyelt hát, hogy télen-nyáron az országot járom. Így lettem afféle muszáj-Herkules, és így lettem, amenynyire lehetett: szabad. Ezzel együtt ma már rosszkedvem van attól, hogy gyakran épp az maradt ki egy írásból, ami igazán fontos volt. Pedig feljegyzéseim arra utalnak, hogy nem hatalmi verdikt vagy főszerkesztői tiltás söpört ki a riportokból egy-egy mondatot, inkább néhány kérés.
A hirtelen haragú fotográfus, tucatnyi album szerzője visszafogott hangon suttogta el, hogy negyvenöt után rendőr volt. Nem akarta, hogy mástól tudjam meg, elmondta inkább. Idős kollégámról akkor derült ki, hogy a legszörnyűbb időkben volt a politikai rendőrség tisztje, amikor fölöttese lettem. Feldúlva rontott be hozzám, hallottam-e, miket mondtak róla egy rádióműsorban, kötelességem tisztázni őt a szakma előtt. A tisztába tétel dadák dolga az újszülöttosztályon, ő viszont túl van a csecsemőkoron, rendezze el a múltját maga. Nemet mondtam. Elrohant.
Szerényi Sándor huszonnégy évesen lett az illegális kommunisták első titkára 1928-ban. Hatvankét évvel később lakásán beszélgettem vele a mozgalomról. Sokszor emlegette Lukácsot, előbb a mozgalom elhasznált kotonjának nevezte, majd arról beszélt, hogy egyszer a tollával írt alá. „Aranyhegyű, gyönyörű Parkerja volt, csodáltam. Észrevette, és azt mondta: Ha majd hazahozza Kun Béla fejét, akkor magának adom ezt a töltőtollat…”
Úgy éreztem, hánynom kell. De éreztem azt is, hogy muszáj maradnom, hisz ilyesmiket senkitől soha többé nem hallok. Akkor döntöttem el, hogy a politikától, friss demokrácia ide vagy oda, távol tartom magam. Jobb lesz, ha inkább lelkeket keresek, hiszen ami fontos, nem az „életben” történik, hanem a lélekben. Ez az elhatározás szülte a műfaj általam oltott ágát: a lélektani riportot. S attól fogva noteszeimbe, mert sose dolgoztam magnóval, másféle mondatok kerültek.
Polikraistében, ahonnan a legtöbb bolgár kertész érkezett hozzánk, egy öregember állt elém: „Tessék nézni a kezemet. Kiesik belőle a ceruza, pedig tizenkét magyar cím van a zsebemben, azért, hogy írjak nekik, de amikor elkezdem, mindig sírok. Azért, mert otthagytam Magyarországot. Volt ismerősöm, nagyon szép menyecske. Gyönyörű. De hát rég volt. A magyarok csuda jó emberek. Ha ezt mondom otthon, a feleségem pöröl. Én rákiáltok, hallgass!” És miközben beszélt, az öregember arcán folytak a könnyek.
Nem került a riportba a hevesi falu, ahol az emberek a határba se mertek kimenni egy cigány család miatt. Akkor telt be a pohár, amikor a temető fáit is kivágták. Feljelentették őket. Erre azok föllármázták a tévét, lement egy stáb, és az került adásba, hogy a falu lakói rasszisták. Novellát kéne írni egy orosz katonáról, aki Nógrádsápon lemaradt századától negyvennégyben. Beleszeretett egy asszonyba. Kapáltak a szőlőben, amikor orvul lelőtte a katonai milícia. Mutatták, hol történt, a sírhelyét is: azért temették az elesettek közé, hogy meg ne tudja az anyja, ha eljön Oroszországból. Mert eljött.
Láttam a szécsényi diáklány vérét az aszfalton, akit gyilkosa élve lökött egy emésztőgödörbe. Gyertyák égtek körülötte, és hiba volt, hogy nem írtam meg, elkelne az ószövetségi elv szigora: szemet szemért, fogat fogért. Az apa helyében én megvárnám azt az embert, semmi más nem éltetne, csak az, hogy bosszút álljak azért az iszonyú sikolyért, amit aztán örök némaság követett.