(Kuncze érett-e…)

Én nem tudom, érdemes-e vég nélkül elemezgetni az országgyűlési választásokon szereplő pártok kampányhibáit és erényeit, Dávid Ibolya gyászos bravúrját, az SZDSZ magabiztos küszöbugrását, a jobboldal balsorsát – mely „régen tép” –, Gyurcsány diadalmas ámokfutását és sok más egyebet, ami hozzájárulhat a büszke baloldal és az elszontyolodott jobb közérzetének további alakulásához.
Egyet mindenesetre jegyezzünk meg: öt százalékot könnyebb elérni, mint negyvenötöt. És sajnos, ahogy ez az SZDSZ esetében már nem először történik, a „mérleg nyelve” nemegyszer a valódi ízlelőszerv ténykedésére emlékeztet, mármint a nyalásra, de arra is, hogy a zsarolási pozícióba került csicskás helyzete nem mindig fenékig tejfel. És itt máris elérkeztünk ahhoz a mérföldkőhöz, amelynél szándékunkban áll elidőzni: Kuncze Gáborhoz, a szabad demokraták egyre bölcsebb és érettebb elnökéhez. Itt jegyzem meg, hogy Orbán Viktort húszéves politikai pályafutása mián némely politológusok hajlamosak „elhasználtnak” tekinteni, míg például Kuncze esetében, miként a legzamatosabb sajtoknál, a múló idő érettséget és zamatot jelent. Már hangjának mélységéből is erre következtethetünk, ne is tagadjuk, a mélység a bölcsességgel rokon, s egyre rokonabb: ez az öt százalékot megcélzó bölcsesség uralja ma az egykor főhatalomra is áhítozó SZDSZ prominenseit, akik immár másodlagos frissességű megkésett sziámi ikrekként (fejjel, háttal vagy farral?) összenőttek az MSZP-vel.
Kunczénak ezúttal szerencséje van. Szép, nagy emberként nem egy kisember csicskása lesz – ami, valljuk be, kissé ironikus –, hanem egy hozzá méltó nagyé, aki mellett semmilyen körülmények között nem kell görnyedeznie. Nem is görnyedezik, szálfaegyenesen áll diadalmas, minden várakozást felülmúló hat és fél százalékával a kapitális Gyurcsány mellett, és időnként a lehető legmeggondoltabban és legprogresszívebben nyilatkozik.
Ez a hajdan jó humorú ember az utóbbi esztendőkben már-már a felejthetetlen Mészáros Tamás szintjén osztja az észt, ahogy a valóságshow-kban mondani szokták. Felvett egy különös attitűdöt: koalíciós partnerként mintha a kormány és az egész magyar politika felett lebegne, s így nyilatkoztatja ki alaptéziseit, amelyek a liberalizmus alkonyi visszfényében ragyognak. A csúcsra a választási küzdelem hajrájában jutott, amikor ismételten lándzsát tört az egészségügy privatizációja mellett, és a magánbiztosítók üzleti alapú, humánus jellegű tülekedéséről vizionált. Szemrebbenés nélkül közölte, hogy ezek a misztikus biztosítók, piaci alapon, kezüket-lábukat törik majd a betegek kegyeiért, akik így olcsóbban jutnak a lehető legkorszerűbb ellátáshoz (miként ezt a gépjárművek biztosításánál is tapasztalhatjuk). Oly magabiztosan adta elő ezt az ostobaságot, mintha a privatizációval maga a beteg és a betegség is éteri szférába kerülne. Jóságosan oktatta ki a kétkedőket. Egyébként világosan látszott: számára a parlamenti küszöb az a cél, amelyen túl nem szívesen tekint.
Most meg itt azt olvasom, hogy a szuperliberális, mértékadó New York Times egy vizsgálat alapján arról írt, hogy az Egyesült Államok privatizált egészségügyi rendszerében – bár az drágább, mint Kanada, Japán és sok európai ország ellátása – az amerikaiak betegebbek és korábban halnak meg, mint azokon a helyeken, ahol nem egyeduralkodók a „vidáman amputálni is kész” magán-egészségbiztosítók. Egyébként aki olvas némi amerikai irodalmat, számos olyan példára lel, amely a magánbiztosítók ragályos profitéhségét bizonyítja. Hogy Kuncze honnan szerzi magabiztosságát megalapozó ismereteit, én nem tudom…