Mint Dante

Kétszázezer lépés. Nagyjából ennyire van szükség ahhoz, hogy gyalog eljussunk a Margitszigetről Mátraverebély-Szentkútra. Aki vállalja, hogy az egyhetes utat egyedül vagy kisebb-nagyobb csoportban, de csöndesen, elmélkedve teszi meg, különös dolgokat tapasztalhat: a fizikai fáradalmak és a lelki megpróbáltatások egyszerre lesznek útitársai. A kettős teher emberpróbáló, de a zarándoklat végén minden a helyére kerül.

Talán az is a titka ezeknek az utaknak, hogy napjainkban a túlélő- és kalandtúrák mellett egyre népszerűbbek a nagy, testi-lelki megpróbáltatást jelentő zarándoklatok. Feléledni látszik a sok száz, ezer éves szokás, amelynek nálunk két virágzó ága is van: létezik a paraszti búcsújárás hagyománya, és emellett, különösen a rendszerváltás után fellélegző egyház szervezésében, egyre jobban megerősödnek az ifjúsági zarándoklatok is. Új jelenségként a vallási értékeket őrző és megújító zarándokok, búcsújárók mellett útnak erednek azok a keresők is, akik az ősi szokás szerint várják kibillent életük egyensúlyba kerülését.
Hogy nem elszigetelt jelenségről van szó, arra szép példa a nemzetközi viszonylatban is igen jelentős spanyol út, a Camino, amelyet meglepően sokan járnak, még magyarok is. Hazai vonatkozásban a jelenség a leszálló kultúrértékek útján válik tömegessé, hiszen a gazdasági-társadalmi elit compostelai zarándoklatai nyomán lett a legkülönfélébb társadalmi csoportok számára népszerűvé Szent Jakab sírjának látogatása. Bizonyos szempontból hasonló ehhez a csíksomlyói búcsú, amely erősen őrzi a hagyományos búcsújárás vonásait, de fontos kifejezőereje lett a magyarságtudatnak is, ennélfogva óhatatlanul politikai eseménnyé vált. Kézenfekvő volna párhuzamot vonni a középkori peregrinációk és napjaink zarándoklatai között, és bizonyos tekintetben van is hasonlóság. A készülődés ünnepi, örömmel és félelemmel vegyes pillanatai, a fizikai megpróbáltatások vállalása, a külső-belső útkeresés bizonyára sok hasonlóságot mutatnak. De a lényeg, a hit bizonyosságának szilárd keretei, illetve éppen ennek szembeötlő hiánya alapvető különbséget tesznek a középkorban útra kelők és a korunk értékválsága elől menekülő zarándokok között.
A hívő ember zarándoklásának, búcsújárásának többféle célja lehet. A leggyakoribb hagyományos ok valószínűleg mélyen vallásos volt: a vezeklés és a fogadalom. Amikor valaki úgy érezte – esetleg gyóntatója vagy világi bíróság döntése nyomán –, hogy más módon nem szabadulhat meg bűnei terhétől, a túlvilági szenvedés elkerülése érdekében e világit ajánlott fel. A bűnbánat után kapható feloldozással ugyanis csak az örök büntetést, a kárhozatot kerüli el a bűnös, az ideig tartót nem. Búcsút csak az nyerhet, aki töredelmes bánat után feloldozást kapott; a búcsú a vezeklés megváltása, redemptiója.
A reformátorok első nemzedéke joggal emlékeztetett arra, hogy az egyház történetének kezdetén még nem volt szó búcsúkról. Csak a XI. századtól engedélyeztek püspökök és pápák búcsúkat, vagyis ekkortól terjedt el, hogy különböző feltételek teljesülése mellett, részben vagy egészben elengedik a bűnért járó vezeklést. Teljes búcsút először a keresztes hadjáratokban részt vevők kaptak, kisvártatva pedig már azok is, akik maguk helyett állítottak ki egy keresztest. A szent helyek, elsősorban az apostolok sírjának felkeresésére VIII. Bonifác pápa hirdetett búcsút az 1300-as szentév római zarándokai számára.
Zarándokok azonban nem csupán a búcsúk engedélyezése után jelentek meg Európa és a Közel-Kelet útjain. Sokkal régebbi hagyományról van szó, amely a kereszténység előtti időkbe vezet. A zsidó férfiak Mózes törvényeinek megfelelően évente háromszor vándoroltak a jeruzsálemi templomba. Ez a három zarándokünnepen történt, a pészach, a sávuot és a szukót alkalmával. A jeruzsálemi zarándoklatok nem csupán a palesztinai zsidóságot érintették, hanem Babilonból, sőt akár még Rómából is el-ellátogattak Salamon templomába. Gessius Florus prokurátor szerint egy pészach alkalmával 256 000 zarándok érkezett Jeruzsálembe, ami talán túlzás, de jól mutatja a zarándoklatok tömeges voltát. Érthető, hogy ilyen sokaság vándorlását komoly infrastruktúra segítette. A zarándokoknak utakat építettek, kutakat gondoztak, megoldották élelmezésüket, gondoskodtak szállásukról. Természetesen az ókori zarándoklat – ahogyan a középkori is – nem teljesítménytúra volt, lényege az ember ráébresztése földi létének alapvető struktúráira. A spirituális eszmélést kötött énekek is segítették. A biblikusok szerint az ószövetségi zsoltárok közül tizennégy úgynevezett zarándokének, amelyeket a Jeruzsálembe igyekvő csoportok énekeltek. A szövegekből nem különösebben nehéz kikövetkeztetni azt sem, hogy a zarándoklat mely részén kerülhettek sorra.
Ugyanakkor a vallási életet szigorúan szabályozó törvények időről időre elfedték a lényeget. Izajás jövendöléseiben az Úr kifejezésre juttatta, hogy nem leli tetszését a zarándoklatokban: „Újholdjaitokat és zarándoklataitokat egész szívemből gyűlölöm, terhemre lettek. Már belefáradtam, hogy elviseljem őket.”
Jézus Krisztus és tanítványai viszont megtartották a törvényt, és teljesítették jeruzsálemi kötelezettségeiket. Jézust is egy ilyen sátoros ünnep előtt fogták el és végezték ki. Amikor Péter apostol az első pünkösdön a sokasághoz szólt, szintén zarándokok vették körül, akik az ünnepre érkeztek „minden népből”. Vagyis nemcsak zsidók utaztak Jeruzsálembe, hanem prozeliták is, akik nem teljesen, csak részben teljesítették Mózes törvényeit. Szent Péter hallgatói a szó szoros értelmében vett zarándokok voltak, de akiknek első levelét írta, „csak” átvitt értelemben: Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia területén élő zarándokoknak szólt közvetlenül ez az írás, akiket arra buzdított, éljenek istenfélelemben zarándoklásuk idején. Pálhoz hasonlóan Péter is magát a keresztény életet nevezi zarándoklásnak, hiszen Krisztus követőinek nem itt a földön van a hazájuk.
Mivel az első keresztények számára többé-kevésbé természetes volt a zsidó törvények megtartása, ezért valószínű, hogy továbbra is évente háromszor mentek a szent városba. Később, a zsidó háború idején és az azt követő évtizedekben, egészen a IV. századig a rómaiak határozott tiltása miatt nemigen volt lehetséges az utazás. Időközben az új keresztények már nem is a mózesi törvények okán akarták a sokat szenvedett és porig rombolt Szent Város maradványait látni, hanem azért, hogy közvetlenül is megtapasztalhassák Jézus életkörülményeit, láthassák a megváltás helyszínét.
Pontos adat nincs arra vonatkozóan, hányan kerekedhettek fel az első századokban ezzel a szándékkal, csak következtetni lehet arra, hogy nem elszigetelt jelenségről volt szó. Korabeli feliratokból és elszórt adatokból szűrhető le az a feltételezés, hogy a Sardesi Melito 160 körül megtett útjától Szent Ilona IV. századi vélt vagy valós expedíciójáig is sok keresztény zarándokolt Jeruzsálembe, és ez a szám a történelmi viszontagságoktól, háborúktól befolyásolva ugyan, de folyamatosan növekedett. A milánói ediktum lehetőséget, Szent Ilona divatot teremtett a zarándoklatokra. Már egy egész zarándoknapló is fennmaradt 333-ból, a bordeaux-i Eteria itinerariuma, aki Dél-Pannónián és Konstantinápolyon keresztül utazott Jeruzsálembe.
A kereszténnyé váló Magyarország már jól körvonalazódott, kialakult európai zarándoklási szokásokkal találkozhatott. A velencei születésű Gellért például Póla környéki remetéskedése után jeruzsálemi zarándoklatra indult, s ha István fel nem tartóztatja, hogy fia, Imre herceg nevelője legyen, bizonyára tovább is utazott volna. Az ezredforduló után már Magyarországról is érkezhettek peregrinusok a Szentföldre és Rómába, hiszen Szent István zarándokszállást hozott létre számukra; sőt az első magyar szerzetesrendnek, a II. Géza által Szent István tiszteletére alapított stefanitáknak is volt Jeruzsálemben ispotályuk. Az írásos forrásokkal bizonyítható Árpád-kori magyar zarándokok száma, akik peregrinationes maioresen vettek részt, egyáltalán nem nagy: Csukovits Enikő közelmúltban megjelent úttörő munkája, a Középkori magyar zarándokok című könyv szerint alig haladja meg a tucatot. Az első ismert jeruzsálemi magyar zarándok Álmos herceg volt, aki 1107-ben járt a Szent Városban.
Csukovits Enikő konkrét történeti források nyomán öt csoportba sorolta a zarándoklatokat: kegyes, vezeklő, politikai, lovagi és helyettes zarándoklat. A szándékok persze keveredhettek is, az azonban biztos, hogy a kockázatos és fárasztó utakat vállalók a hit bizonyosságával indultak neki a megpróbáltatásoknak. Amikor Geoffrey Chaucer a Canterbury mesék végén a plébánossal összefoglaltatja az erkölcsi tanulságot, a pontos morálteológiai üzenetben fel sem merül a keretek, a hit bizonyosságának elhagyása.
A kortárs zarándokútjárókat alighanem sokkal egyszerűbb csoportosítani. Vannak, akik keresztényként, az út fizikai megpróbáltatásainak vállalása mellett, lelkigyakorlatot tartva vágnak neki a zarándoklatnak. Mint mindenki, ők is el-eltévednek az emberélet útján, akár Dante. Mellettük egyre nagyobb számban vállalják a gyalogos utazással járó megpróbáltatásokat olyanok is, akiknek a zarándoklat menekülés a személyes válság, a „minden egész eltörött” érzése elől. Akik a zűrzavarra keresnek megoldást, és nem biztosak benne, csak remélik, hogy eljutnak valahová. A hivatásmellőző, gyakori pályamódosításokat jutalmazó kor áldozatai ők. Róják a fárasztó kilométereket, lemondanak minden kényelemről, csak hogy visszataláljanak az elveszett harmóniába. Egyre többen vannak.