Moszkvai morzsák

A gyakorlott utazó már a gép leszállása után, Seremetyevón igyekszik felvenni a ritmust, és az életért vívott mindennapi harc részeként az erősebb fellépésével foglal minél előnyösebb helyet az útlevélvizsgálat előtti sorban. Az idő és a tér ugyanis más dimenziókat ölt errefelé. A hatalmas távolságokat érzékelve, mintha az óramutató járása is kissé lelassulna. A hétköznapokban ez azt jelenti, hogy miközben otthonról már a szálloda kényelme felől érdeklődnek sms-en, addig a taxi még ott sem jár, ameddig a németek a második világháborúban eljutottak. Pedig a volokalamszki országút jóval messzebb van a városközponttól, mint a repülőtértől. Az orosz tér, az ország kiterjedésének érzékelése természetes módon rányomja a bélyegét a nagypolitikára is. Oroszországot irányítani ugyanis aligha lehet kemény kéz nélkül. Igazolja ezt a hagyományos nyugati demokráciamodell hatalmas bukása a kilencvenes években. Moszkvát más léptékkel kell mérni!

Moszkva világváros. Kissé ugyan elszunyókált az utóbbi két évtizedben, az elmúlt években azonban határozottan összeszedte magát. Valósággal lüktet. Egymás után nőnek ki a földből a toronyházak. A város látképe ma elképzelhetetlen a daruk sokasága nélkül. Ilyen mértékű építkezéssel Európában Moszkva mellett csak Berlin büszkélkedhet. A magas olajárak, az immár évek óta ütemes és folyamatos gazdasági növekedés, mintha csak a lakáspiacon no, meg a fogyasztásban érzékeltetnék igazán a hatásukat. Csillogó bevásárlóközpontokban, plazákban, éttermekben már nincs hiány. Más téren azonban még nagyon sok a behoznivaló. Épülnek az utak, immár például a harmadik körgyűrű, a közlekedés infrastruktúrája azonban ennek ellenére katasztrofális. Egy-egy dugóba például órákra is bele lehet ragadni. Így aztán marad a régi jó metró, ami nélkül itt megállna az élet. Öt év óta újra megindult a vonalak bővítése is, s jó néhány „négyes metrónyi” szakasz épült.

Néha azonban mégiscsak a taxit választja az ember. A föld felett valahogy mégiscsak több a levegő. Ma már újra társaságok sorától lehet kocsit rendelni, ott van azonban a sok „ladás”, akik alig várják, hogy egy-egy fuvarral kiegészíthessék a növekedés ellenére is bizony vékonyka – az iparban átlagosan 6–10 ezer rubeles (1 USD mintegy 26,5 rubel), az oktatásban, egészségügyben jóval kevesebb – fizetésüket. Százötven rubelért már egész jól lehet utazni. A kizárólag a feketefuvarra szakosodott kaukázusiaknál ennél magasabb a tarifa. Ők felszámolják a rezsit is. Mint az azeri „taxis”, Ilham meséli, öt éve csinálja ezt, mert otthon nincs munka. Beruházott egy kopottas Ladába, háromszáz dollárért bérli a lakást, s háromhavonta haza kell utaznia, eddig szól ugyanis a tartózkodási engedélye. Oroszországban manapság mintegy ötmillió illegális migráns vállal feketemunkát, s a posztszovjet térségből érkezettek közül csupán 700 ezren dolgoznak legálisan. Ilham egyébként megdolgozik a pénzéért. Úgy is teljesíti a tarifáért feltételül szabott szintidőt, hogy a legjobb menekülőutakat keresve, néha szemben halad a forgalommal, s olyan agresszíven előz, mint Montoya a Forma–1-en.

Ilham sokakhoz hasonlóan még mindig dollárban számol mindent. Szép lassan azonban leszoktatják majd erről is. Az oroszokat a kilencvenes évek hiperinflációja, pénzügyi válságai késztették arra, hogy dollárban gondolkodjanak. Az elmúlt évek olajkonjunktúrája azonban már nemcsak stabilizálta, de kissé túl is értékelte a rubelt. A duma képviselői úgy gondolták, ezt a korszakváltást törvénybe is kell foglalni. A minap első olvasatban fogadták el, hogy pénzbírsággal kell büntetni azokat a politikusokat, hivatalnokokat, kereskedőket és újságírókat, akik külföldi pénzben adják meg a rubelben is meghatározható összegeket. A szándék egyrészt hazafias, a rubel presztízsének visszaállítása – mint az egyik képviselő fogalmazott, a rubel az ország szuverenitásának egyik szimbóluma –, ám inflációcsökkentő hatása is lehet, hiszen sok kereskedő még mindig önkényes váltóárban értelmezett, úgynevezett egyezményes egységben tünteti fel az árakat. Egy másik törvény a tömény szeszek kedvelőit sújtja. Este 11 órától reggel 8-ig a bárok, éttermek kivételével tilos ugyanis 15 százalékosnál erősebb alkoholos italokat árusítani. A Moszkvában és Szentpéterváron már működő előírás azonban csak a vodkát sújtja, a sör és a bor még most sem számít „alkoholnak”.

Az orosz átlagembert manapság ugyancsak izgatja a „kisoroszok” (Ukrajna) fordulata és politikusainak gyakori Moszkva-ellenes kijelentései. A Krím vagy Juscsenko megítélésében a lapok is keményen támadják Kijevet, ám mint a sportoldalak szalagcímeiből is kiderül, nem lehet kérdés, hogy a focivébén minden orosz Ukrajnának szurkol.

Külföldön még mindig sokan valahogy úgy képzelik, hogy Oroszországban a kommunizmus tovább él. Erősíti ezt a tévhitet a nemzetközi sajtó is, amely előszeretettel mutatja a november 7-i képeket (nem mellesleg ez a nap már nem is hivatalos ünnep) s a nyugdíjas kommunisták egyes tiltakozó felvonulásait. Ebbe a sorba illesztik még május 9-ét, a legpatriótább orosz ünnep azonban manapság megint csak nem a kommunizmust, hanem a nemzeti dicsőséget jelenti az oroszok számára. Ami Leninből, Sztálinból és a vörös zászlóból maradt, az leginkább retró, ajándéktárgy, amelyet előszeretettel vásárolnak a nyugati turisták, akik le is fényképezkednek a „forradalom lánglelkű vezérének” az árusok között sétáló hasonmásával.

Moszkva a lehetőségek városa. Ezek a lehetőségek azonban nagyon sokak, a többség számára még most sem elérhetők. Az utcai vécésnénik napi tizenkét órában annyit keresnek havonta, mint amennyibe egy sikerdarabra a színházi este kerül. Arról pedig jobb, ha nem is tudnak, hogy a Tverszkaja egy közkedvelt teázójában két tea és két torta majd’ ötven dollárt kóstál. Azért még a gyakorlott utazót is érhetik meglepetések. A repülőtéren hat kiló túlsúlyért szintén közel ötven dollárt kértek. S még mondja valaki, hogy a Gutenberg-galaxis haldoklik, s a könyvnek manapság nincs értéke!