Nem dicső, de megérdemelt ezüst

Férfi vízilabdában még mindig a miénk a földkerekség második legjobb csapata. Ez persze ebben a sportágban nem örömhír, nem is szánjuk poénnak – távol álljon tőlünk –, de el kell fogadnunk: Szerbia és Montenegró együttese tavalyi diadalai után tegnap a Margitszigeten a Világkupa döntőjében is legyőzte Magyarországot, ezúttal hosszabbítás után, 10-9 arányban.

A vízilabdát intellektuális sportágként tartja számon a közvélekedés, de e minősítés a nemzetközi vezérkarra bizonyára nem vonatkozik. A FINA-val ugyanis nem először esik meg, hogy képtelen saját versenykiírásait értelmezni és alkalmazni, így a nagyokosok múlt pénteken hirtelen megváltoztatták a Vk B csoportjának végeredményét is. Ezzel a spanyolok elé sorolták a horvátokat, ami számunkra az újabb nonszensz rögzítésén túl annyiban volt érdekes, hogy módosult a szombati elődöntőre várható rivális kiléte is.
Csapatunkat azonban különösebben ez a közjáték sem zavarta meg, sőt. A fiúk ezúttal nem hagyták meg a döntést a második félidőre, hanem már az elsőben elhúztak 6-1-re, többször bohócot csinálva egy amúgy nagyon is komoly pólós nemzet legjobbjaiból. Amikor például Kiss Csaba úgy lőtt gólt, hogy Volarevic mögül és alól a felszínre bukkanva a mit sem sejtő kapus kezéről tolta a labdát a hálóba, mintegy négyezer ember vihorászott a lelátón. A jókedv akkor sem csillapult, amikor a horvátok feljöttek 6-4-re, hiszen maguk sem hitték, hogy a fordításra esélyük lehet; be is érték a számukra tisztes, számunkra holtbiztos 10-6-os végkifejlettel.
Válogatottunk így négy mecscsen aratott négy könnyed győzelemmel masírozott be a fináléba, amelyet az elmúlt évek bevett szokása szerint a szerbekkel kellett megvívnia. Sapicsék ugyanis szombaton 13-8-ra elintézték az egy nappal korábban az olaszokat 9-3-ra vert spanyolokat, így amit eddig is tudtunk, az újabb megerősítést nyert: Magyarország és Szerbia-Montenegró pólóban más dimenzió, mint a világ – és a Világkupa – egyéb tartozékai.
Ezért aztán míg a mieink korábbi ellenfelei beérték a tisztes vereséggel, addig a szerbek nyerni akartak. Akár csúnyán is, mindenáron. Ennek érdekében fel is vonultatták rég ismert erényeiket. Akcióik közben is arra ügyeltek, hogy Birosék ne kontrázhassanak, csupán az emberelőnyös szituációkban erőltették a góllövést, de akkor sikerrel. Ha viszont hátrányba kerültek, olyan hatékonysággal védekeztek és blokkoltak, mintha azonos létszám mellett tennék ezt.
Ehhez persze a mieink jórészt sablonos támadásai is kellettek. Miután sem fórból, sem a mezőnyből nem találtak be Kásásék, jobb híján előre nem tervezhető egyéni sziporkákkal és három büntetővel tartották a lépést, a szerbek ellenben játékukból egyenesen következő és „üzemszerű” gólokat szereztek. Már az is kisebb csoda, hogy a rendes játékidő végére kicsikarta a 8-8-as egyenlítést válogatottunk – őrjöngtek is Sapicsék, mert szerintük Kemény Dénes szövetségi kapitány időt kért az utolsó magyar gól előtti pillanatban, azaz meg kellett volna állítani az akciót.
Ez nem történt meg, de a végeredmény ettől érdemben nem változott, csupán kétszer három perccel későbbre halasztódott. Szerbia-Montenegró együttese ugyanis a hosszabbításban 10-9-es diadalt aratott, és játékosai érthetően vadul ünnepelték a legnagyobb vetélytárs otthonában besöpört újabb trófeát. A magyarok pedig a könnyeiket nyelték, mert inkább megríkatta, mintsem megvigasztalta volna őket, hogy az ötezres publikum így is győztesként rajongta körül a csapatot.
Ettől persze még az ellenfél nyert – és visszavágás legközelebb a szeptemberi Európa-bajnokságon kínálkozik utoljára Szerbia és Montenegró ellen. Történetesen Belgrádban, tehát a feladat amilyen nemes, olyan nehéz is.
Eredmények. A döntőben: Szerbia-Montenegró–Magyarország 10-9. A 3. helyért: Spanyolország–Horvátország 13-10.