Oligarchák kora

Átlag ötven e-mailt kap az ember az Európai Parlamentben naponta, aminek nagy része szemét, de vannak benne értékesek is, mint például azok, amelyek valamilyen ingyenes büfével összekötött rendezvényre invitálnak: nem az Európai Parlament az a hely, ahol éhen lehet halni. A héten például a parlament szocialista csoportja tudatta velünk, hogy Justas Paleckis litván képviselő Anatolij Ermolinnal, az orosz állami duma tagjával együttműködve tisztelettel meghív bennünket a Reakció című dokumentumfilm vetítésére, amely az orosz emberek Hodorkovszkij-perre való reagálásáról szól. Az alkotás bemutatja az orosz társadalom rossz kedvét, amely egyfajta módon magyarázatot ad Oroszország jelenlegi bel- és külpolitikájára.
Mihail Hodorkovszkij egyike annak a néhány oligarchának, akikre az orosz nép mint az ország nyersanyagkincseinek kirablóira tekint. Vagyonát még a peresztrojka idején kezdte gyarapítani, amikor a Komszomol egyik vezetőjeként engedélyt (és devizát) kapott hiánycikkek importálására, amelyből óriási haszonra tett szert, és mai börtöntársával, Platon Lebegyevvel együtt megalapította a Menatep bankot, amely később egy offshore (adóelkerülés céljából létesített, ország területen kívüli) bankhálózattá terebélyesedett.
Az oligarchák (Hodorkovszkij mellett Borisz Berezovszkijt, Roman Abramovicsot, Vlagyimir Guszinkijt szokták elsősorban e megnevezés alatt emlegetni) tényleges vagyonukat 1995–96-ban, a Jelcin-korszak közepén az Anatolij Csubajsz által vezérelt „kölcsönöket részvényekért” privatizációs módszerrel szerezték, amikor is a versenytársakat gyakorlatilag kizáró aukciókon bankjaik (részben állami pénzek felhasználásával) potom áron megvehették Oroszország legnagyobb energetikai, fémkohászati és távközlési vállalatait (Hodorkovszkij például a Jukosz olajtársaságot). Az akció során a vállalatok részvényei mint az államnak adott kölcsönök fedezete szerepeltek, ám a szerződést úgy kötötték meg, hogy ha az álam záros határidőn belül nem fizeti vissza a kölcsönt (amely határidőt eleve úgy állapítottak meg, hogy lehetetlen legyen teljesíteni), akkor a részvények szabadon értékesíthetők, amit az érdekeltek meg is tettek, gyakorlatilag saját maguknak adva el azokat, amivel azután a vállalatok tulajdonjogát megszerezték. De nemcsak a legnagyobb iparvállalatok, hanem Berezovszkij és Guszinszkij révén az állami média nagy része is a kezükbe került.
Mikor az 1996-os elnökválasztások előtt Jelcin népszerűsége közel a nullával volt egyenlő, és a kommunista pártvezér Zsuganov biztos nyerésre állt, az oligarchák megijedtek, és 500 millió dollárt (a megengedett hárommillióval szemben) hajtottak fel, és a média segítségével oly alaposan átmosták a gyanútlan és felettébb naiv oroszok fejét (olykor egy esetleges polgárháború rémével riogatva a lakosságot Zsuganov győzelme esetére), hogy a választásokat végül nagy fölénnyel Jelcin nyerte meg.
Putyin, aki a KGB-nél a külföldi hírszerzéssel foglalkozott, és emiatt elég jól ismerte a világot, az oligarchák barátságánál fontosabbnak tartotta Oroszország nemzeti érdekeit, és amikor 2000-ben hatalomra került, elkezdte állami kézbe visszaszerezni az ország széthordott vagyonát és a kisajátított médiát. Emiatt hamarosan szembekerült az oligarchák táborával, akik részben elmenekültek Oroszországból, menedékjogot kérve ki Angliában, ki Izraelben. Hodorkovszkijnak azonban balszerencséje volt, mert Oroszország még a Szovjetunió felbomlása után is túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy egy tankolással el lehessen hagyni az országot, és amikor gépe Szibériában leszállt üzemanyagért, a kifutópályán már Putyin fegyveresei várták.
A nyolc év börtönre ítélt Hodorkovszkijért az együtt érzők világtábora mozdult meg, szép példáját adva „az egy mindenkiért, mindenki egyért” elv gyakorlati megvalósításának. Politikusok, sportemberek, művészek, civil szervezetek, mindenekelőtt a Soros György által finanszírozott „Nyílt Oroszország” szervezet, amelynek épp az európai parlamenti akciót szervező Anatolij Ermolin a vezetője, lobbiznak minden lehetséges fórumon bizonygatva, hogy Hodorkovszkij bebörtönzése nem más, mint az alapvető emberi jogok lábbal tiprása.
Putyin egyelőre állja a rohamot, hosszú távon azonban kétséges, hogy ellent tud-e állni az oligarchák világszövetségének: a mai világ az oligarchák kora.