Rockfélmúlt

A recept látszólag egyszerű. Végy elő két régi könnyűzenei felvételt, porold le, kérdezd meg az alkotókat és a szakértőket. Ennyi azonban nem elég a sikerhez. A Magyar Televízió Dob+Basszus című műsora sem pusztán kultúrtörténeti morzsák gyűjteménye. A 2006-os Kamera Hungária televíziósműsor-fesztiválon két díjat is nyertek a legjobb tematikus műsor és a legjobb főcím, műsorarculat kategóriában. A Dob+Basszus meglepő sikeréről a műsor szerkesztő-rendezőjét és műsorvezetőjét, Lévai Balázst kérdeztük.

Nem fáj a szíve, ha arra gondol, hogy néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a magyar televíziózás mindössze egy csatornára korlátozódott, egy effajta műsor óriási nézősereget vonzott volna a képernyők elé? Valahogy úgy, ahogy az Egymillió fontos hangjeggyel is történt?
– Nem, egyáltalán nem zavar. Régóta készítek rétegműsorokat, ráadásul nem vagyok showmantípusú televíziós. Engem már az is őszintén megdöbbentett, amikor kiderült, hogy a Dob+Basszus egyik adását több mint egymillióan nézték. Őszintén bízom abban, hogy sokan akár két hét múlva is pontosan emlékeznek, milyen zenekarok szerepeltek a műsorban. Ugyanakkor az már korántsem biztos, hogy a tegnapelőtti szappanoperát fel tudják idézni. Mint minden alkotógárdának, nekünk is meg kell birkóznunk a túlburjánzó tévés kínálattal. Ez persze nem baj, sőt önmagában örvendetes, csak éppen aggasztó a minőségi műsorok háttérbe szorulása. Manapság a televízió-műsoroknak kizárólag a nézettség a fokmérőjük. Mi ebben a tekintetben nem panaszkodhatunk, de ennél jóval többről van szó, például egyfajta archiválási szándékról. Ezek a műsorok „elővehetőek” lesznek a jövőben, már csak a dalok miatt is. Adásaink egy majdani nemzeti rockarchívum vagy akár a nemzeti audiovizuális gyűjtemény hasznos darabjai lehetnek.
– Mi a siker receptje?
– Sok íróval készítettem interjút eddigi pályámon, és az alkotói szándékkal kapcsolatban többen is azt mondták, hogy olyan könyvet szerettek volna írni, amelyet ők is elolvasnának. Az én szemem előtt is egy olyan műsor lebegett, amelyet szívesen kiválasztanék a napi műsorkínálatból. Ennyiben önző volt a szándék. Nem akartunk olcsó, irritáló műsort készíteni, amelynek nézése közben feszeng a jó ízlésű néző, valamint el akartuk kerülni az édes-bús nosztalgiát is. Persze előfordulhat, hogy a néző nem ért egyet valamelyik szakértőnkkel vagy megszólalónkkal, de ez már „érdemi” vita. Neki más jut eszébe egy-egy dalról, de ez szerintem jó, hiszen a módszer kicsit a verselemzéshez hasonlít. Rövid dalból kell kibontani egy történetet harminc-harminc percben, és ez nem könnyű feladat. Bennünket leginkább a dalokon túlmutató érzések, hangulatok, korlenyomatok érdekelnek.
– Milyen visszajelzéseket kaptak a szakmától?
– Azt tapasztaljuk, hogy egy ideje a zenekaroknak is fontos, bekerülnek-e a műsorba. Sokszor megkérdezték például, hogy az adott évből miért éppen azt a dalt választottuk. Persze nekünk is akadnak kedvenceink, de gyakran a mindenki által ismert produkciók felé billen a mérleg. Bár próbálunk függetlenedni a saját véleményünktől, olykor mégis becsempészünk olyan dalokat, amelyek a maguk idejében nem kaptak elég nyilvánosságot, de szerintünk fontosak. Ilyen például az AE Bizottság, a Kispál és a Borz vagy az Európa Kiadó egy-egy felvétele. Azonban ha tetszik, ha nem, nemcsak a „magaskultúráról” kell szólnunk, hanem a korabeli szórakoztató műsorszámokról is. Ne feledjük, hogy például egy Korda György-dal gyakran pontosabb lenyomata a kornak, mint egy híradórészlet. Ennek a műfajnak az a csodája, hogy a néhány perces slágerek messze túlmutatnak önmagukon.
– Érték-e kellemes csalódások a sztárinterjúk során? Hiszen az ember nem feltétlenül gondolja egy sztárról ugyanazt, mint húsz évvel ezelőtt.
– Talán mi magunk változtunk meg. Amikor például az Illés-klubban forgattunk, sok fiatallal találkoztam a helyszínen. Elgondolkodtam: hogyan lehetséges ez? Amikor én tizenhat éves voltam, nekem az Illés ciki volt, határozottan a szüleim zenéjének éreztem. Ma azonban az utánunk jövő nemzedékek már „pusztán” beatzeneként értékelik, mindenfajta beidegződéstől függetlenül. Valószínűleg velünk is baj van, amennyiben szűkre szabjuk a kedvenceink körét. Ha azonban a maga helyén kezeljük az adott előadót, világosan láthatjuk az erényeit. Persze időközben valószínűleg toleránsabbak lettünk, az ízlésünk is sokszínűbb lett.
– Előfordult, hogy a zenészek nem ültek le egymással közös interjúra? Egyáltalán, léteznek el nem varrott sebek a rockszakmában?
– Általában már a megkeresésekkor kiderül, ki kivel hajlandó együttműködni. Néhányszor előfordult, hogy az egykori zenésztársak nem ültek le egymással. Én azonban nem állok senkinek az oldalára, aligha az én dolgom eldönteni, melyik utódzenekar a jobb, ki az „igazi” dalszerző, és így tovább. Bízom a nézőben. Igyekszem úgy összeállítani a műsort, hogy az emberek döntsék el, mit gondolnak az adott előadóról vagy zenekarról. A szakértők esetében is rendszerint úgy csoportosítom a válaszokat, hogy az ellenkező előjelű vélemények is megmutatkozzanak. Egyébként azt a visszajelzést szeretem a legjobban, amikor valaki azt mondja a műsor után: ezt az előadót ugyan egyáltalán nem szeretem, mégis végignéztem, mert ott ragadtam, lekötötte a figyelmemet.
– Mennyiben változott a zenei ízlése, egyáltalán más zenéket hallgat-e a műsor hatására?
– Valójában nem is annyira az ízlésem változott, inkább úgy fogalmaznék, hogy a Dob+Basszus tágította a látóteremet. Jóval öntudatosabb magyarzene-hallgató lettem. Manapság több régi CD-t vásárolok, odafigyelek, hogy ne csak az aktuális előadókat hallgassam. Az új kedvencek közé tartozik például a Bergendy-zenekar. Annak idején, ha meghallottam Demjén Rózsit a rádióban, rögtön elkapcsoltam. Ma már tudom, hogy zseni a szakmájában. Ha nem Magyarországon születik, egy Elton John-i kaliberű világsztár is lehetett volna belőle. Vagy mostanában rongyosra hallgattam az Illésék tiszteletére megjelent lemezt, amelyen mai előadók játsszák Szörényiék dalait. A KFT se volt rám különösebb hatással régen, ma már őket is szívesen hallgatom.
– Mostanában sokat hallottunk a rockszakma ügynökeiről, a különböző titkosszolgálati jelentésekről. Befolyásolta-e valamilyen értelemben a munkájukat a számtalan kósza hír, mendemonda?
– Nagyon sok forgatáson szóba kerültek az egykori esetek. Olyan azért nem fordult elő, hogy valaki azért nem akart volna együtt szerepelni a tegnapi zenésztárssal, mert az illető ügynök volt. Érdekes megfigyelni egyébként, hogyan reagáltak a zenészek az ügynökbotrányokra. Ebben a körben ugyanaz zajlik, mint „kinn” a társadalomban. Van, aki megbocsátott mindenért, mások mindmáig határozottan elítélik őket. Egyébként hamarosan tematikusan kívánjuk folytatni a műsort, és abban önálló adást kívánunk szentelni az ügynökkérdésnek, a megfigyelt zenekarok történetének.
– Joggal gondolhatja az ember, hogy egy ilyen sikeres műsorra valamifajta reklámtevékenységet is lehet építeni.
– Azért ez nem így van. Nyáron a nagy fesztiválokon saját sátorral kívánunk jelen lenni, az internetes oldalunkat is folyamatosan fejlesztjük. Szó van róla, hogy az MTV esetleg DVD-n is kiadja a sorozatot, hiszen egy hiánypótló popkulturális műsorról van szó. Reméljük, így lesz. Elsősorban azonban tévéműsor vagyunk, és nem célunk marketingtevékenységet folytatni.