Szemtelen Vakkancs megvigasztalódik

Egy kopottas plüsskutya bevonása az evangélium szolgálatába látszólag apró lelemény. Ám ha beválik, miért ne volna feltételezhető, hogy ehhez is a Szentháromság-egy-Isten harmadik személyének az ajándéka kellett? Amit úgy is neveznek: karizma. „A Szentlélek nélkül nem megy” – erősíti meg Gável Henrik plébános, akinek „bábos gyermekmiséjét” a családok előszeretettel látogatják. A pestszentlőrinci katolikusoknál járva megannyi jelét tapasztalom, hogy a lélek nem csak az első pünkösdkor áradt ki a tanítványokra; az Atya akaratából ma is Jézus követőivel van.

Kétszáz gyermeket fog el boldog izgalom, amikor Henrik atya a szentlecke felolvasása után reszelősre változtatja a hangját. Persze már előre tudták, hogy ez a mise „bábos” lesz, hiszen az oltár elé ki lett készítve a jól ismert kosár, ám Szemtelen Vakkancs közeli felbukkanását nem lehet fészkelődés nélkül fogadni. Az oldalhajókban álló szülők is várakozóan mosolyognak. A reszelős állathang után, amely már önmagában felrázó egy visszhangos templomban, végre előkerül a bábbá alakított plüssállat. Nem azért Szemtelen a vezetékneve, mintha neveletlen volna. Csak hiányzik a szeme… Fogyatékos, mint mi, emberek, akik egytől egyig de sokszor vaknak bizonyulunk. Ezért (is) szorul minden teremtmény a Teremtőre. Egyébként pedig a Kis Hercegből tudhatjuk: „Jól csak a szívével láthat az ember.” Pontosabban a megtisztított szívével. Ezért hírértékű, hogy Gável Henrik a vasárnap reggeli családos misén az evangélium szellemében tisztogatja a gyermek- és felnőtt szíveket.
És persze az értelmet. Nem olyan egyszerű felfogni például Jézus mennybemenetelét, amiről a pünkösd előtti héten a szentlecke szól. Szemtelen Vakkancs is, miután a mennybemenetel tényéről értesült, gyászba öltözött, mert korábban már megszerette Jézust, és most úgymond elveszítette. A Henrik atya másik kezén lévő Bamba Béla, a mackó állítólag még Ferihegyet is megjárta, hogy kutya barátján segítsen. Botor módon retúr repülőjegyet akart neki venni a mennyországba, hogy Vakkancs visszahozhassa onnan a Megváltót. A papra hárul a feladat, hogy helyükre tegye a dolgokat. Hogy feloldja azt a paradoxont: Krisztus ugyan a mennybe ment, de előbb biztosította a tanítványokat: „Veletek vagyok a világ végezetéig.” De hát hogyan…? Hát a pünkösdkor kiárasztott Szentlélek által. Meg úgy, hogy vágyakozunk a mennybe távozott Jézus után – és akkor már kicsit ott vagyunk a szeretett személynél! Mindez szinte kézzelfogható valóság lesz az óvodások és kisiskolások előtt, amint a bábok a fiatal atyával és egymással oda-vissza értekeznek.
– Interaktív, tudatos skizofrénia, amit elő kell idéznem magamban ezeken a kilences miséken – avat be utólag Henrik atya a pestszentlőrinci főplébánián. – Hiszen nemcsak hogy bele kell helyezkednem a Szentírás gondolataiba, hanem még ki is kell vetítenem a bábjaimba a mondanivalót, aztán az ő egyéniségükön mint emberi karaktereken keresztül szólítgatnom kell magamat is…
A fiatal plébános szájából nem hat szektás rajongásnak: a Szentlélek juttatta eszébe idekerülésekor – 1995-ben –, hogy az ő gyermekkorának egyik „pap bácsija” is bábozva hirdette a megváltás örömhírét a kicsinyeknek. Ezt a valaha számára oly megejtő hagyományt támasztotta fel saját vasárnap reggeli miséin.
Voltak személyes előzményei a lőrinci egyházközség általa bevezetett másik „specialitásának”, a családos lelki gondozásnak is. A gyermek Gável Henriket, szüleit, három testvérét Futó Károly atya lelkigondozta. (Beszélgetőtársamnak mindmáig ő a lelki vezetője.) De hogyan is történik ez a spirituális mozzanat a pestszentlőrinci hívek között? Ez szervezési oldalról is fontos lehet, hiszen a 25 ezer fős egyházközségben, a korábbi évek kiköltözési hulláma miatt is sok a három-ötgyermekes nagycsalád. A lebonyolításra a nemrégiben elhunyt Lénárd Ödön kismarosi szerzetes pap módszere szolgáltatott példát. Ennek megfelelően havonta egy-egy család lakhelyén több másik család is összejön. Az egyes famíliák apraja-nagyja aztán időrendben, egymást váltva, külön-külön beszélget el az ott vendégeskedő pappal, aki alkalmasint gyóntatja is őket. A tapasztalatok szerint a családok megtartását nagyban szolgálja ez a pasztorációs tevékenység. Ami persze egyénekre is áll. Henrik atya mindenkit arra biztat, válasszon magának lelki kísérőt. Nem feltétlenül papi személyt. Viszont feltétlenül olyan hívő legyen, akit önmagánál bölcsebbnek tart, akiben maximális bizalma van, akinek a szeretetéről meg van győződve. De afelől is bizonyos legyen az, aki így is gyakorolná vallását, hogy lelki gondozója nem feltétlenül azt fogja tanácsolni, amit ő szívesen hall, hanem azt, ami kijelöli a helyes fejlődési irányt.
Henrik atya a családos lelki gondozásokon a kicsinyekkel is beszélget, akik lassanként, a nagyobbakhoz hasonlóan, őszintén ki merik mondani előtte – és rajta keresztül Isten színe előtt – azokat a gyarlóságokat, amelyek az ő szintjükön jelentkeznek.
– Ezzel fokozatosan ránevelődnek arra – magyarázza –, hogy merjenek önmaguk lenni, hiszen e nélkül a Jóisten nem emelheti ki az embert a saját gyöngeségeiből… A mai kor emberének nagy deformitása, hogy nem mer gyöngévé válni, mindenütt védekezik, valamit mindenütt palástol. Ha nincs egy hely az ember számára, ahol önmaga lehet, ahol gyöngeségét kimondhatja, s ahol a vétkei alól felszabadítják, akkor óhatatlanul megbetegszik.
A lelki szabadulás útjáról még sokat beszélgetünk. Kérésemre tisztázzuk: mindkét félnek ügyelnie kell arra, hogy a lelki gondozásnak ne legyen „káros mellékhatása” a lelki gondozott önállótlansága. Hiszen a cél az érett hitélet, ezen belül annak a képességnek a megszerzése, hogy az illető felelős, hitbeli döntéseket hozzon mindennapjaiban.
Gável Henrik szerint akik az egyházról azt állítják, hogy kóros bűntudatot nevel az egyénbe, azok a valóság szöges ellentétét fogalmazzák meg. Az egyház ugyanis az Istennel való kiengesztelődés szentségén keresztül nem a múltban vájkál. Ellenkezőleg. Húz egy vonalat; papi megfogalmazással: Isten kegyelmi vonalát. Ami volt, az Atya Jézusért megbocsátja, és mi attól fogva előre tekinthetünk.
– Pünkösd óta minden Krisztus-hívőben munkálkodik a Szentlélek; de ha a hitre jutottakkal van Isten lelke, miért bukhatunk el továbbra is?
– A keresztség, a megtérés a rosszra való hajlamunkat még nem szünteti meg – feleli a plébános –, viszont a szabadságunkat biztosítja. Ez a szabadság az, ami nincs meg a világban, hiszen ott feltétlenül valaminek, valakinek a foglyai vagyunk… De az ajándékként kapott szabadságunkban minél inkább a Szentlélek irányítása alá vonjuk magunkat, annál kevésbé leszünk kényszeres cselekvők. Annál inkább nyitottak leszünk Isten akaratának a megvalósítására!
Kilépve a plébánia ajtaján még egyszer megközelítem a húszas években, közadakozásból épült templomot. Semmi különöset nem látok rajta. De az megérint, hogy a küszöbét rendszeresen átlépők jó részének mind van valamiféle közösségi reszortja. Ki a rózsákat metszi meg, ki a hirdetőtáblát újítja fel, ki hittantábort szervez. Jó tudni, hogy Istennek ez a háza hétről hétre megtelik hívekkel, a hívek pedig örömmel. Így lesz ez pünkösdvasárnapján, az egyház két évezredes születésnapján is.