Szentember

Ma már csak az idősebbek emlékezhetnek a negyvenes évek végén tartott nagy országos zarándoklatokra. A hazai vallásosság történetében sok száz éves hagyományt tört meg az 1950-es politikai fordulat, és bár a hatvanas években újjáéledt és ismét virágzásnak indult a búcsújárás szokása, a technikai fejlődés és a pártállami kényszer jelentős változásokat eredményezett. A búcsújárás szokásának alakulásairól kérdeztük Barna Gábor néprajztudóst.
– Milyen jelentősebb változások voltak a magyar zarándoklatok történetében?
– A nagy nemzetközi zarándoklatok, a peregrinationes maioresek 1526 után a török hódoltság, majd a reformáció térnyerése miatt megszűntek Magyarországon. Ugyanakkor kialakultak a táji jellegű zarándokutak, különösen a barokk lelkiségben, amelyek formálisan folytatói a középkori zarándoklatoknak, ugyanakkor jellemzőjük volt a kis tájba való bezárkózás. Igaz, kivétel is akad, például a mátraverebélyi zarándokhelyre a XVIII. században még a csaknem háromszáz kilométerre lévő Bajáról is ellátogattak. De a nagyobb barokk búcsújáró helyeknek 50–100 kilométer volt a legfőbb vonzáskörzetük; Sümeg, Máriaradna, Márianosztra elsősorban ekkora távolságból számíthatott búcsúsokra.
– Meddig volt eleven ez a középkorban gyökerező búcsújárási szokás?
– A népi vagy parasztinak nevezhető búcsújárási szokás igen elevenen élt a XX. század második harmadának végéig. Annyi változás következet be az 1526 utáni időkhöz képest, hogy a XIX. században megjelentek a viszonylag olcsó tömegközlekedési eszközök, és ez kitágította a lehetőségeket; részint távolabbi helyekre is eljutottak nagyobb tömegek, részint pedig a szegényebb városi és falusi rétegek is elindulhattak. A legismertebb XIX. századi búcsújárás-vezető, úgynevezett „szentember”, Orosz István, akinek önéletrajzát Bálint Sándor jóvoltából ismerjük, már utazásszervező fővárosi cégek segítségével ment Mariazellbe meg Rómába, tehát a korábbiakhoz képest igen nagy távolságokra. A gyalogos utak mellett mind gyakoribbá váltak a vonattal, később a busszal szervezett utak, és ezzel tagadhatatlanul „felhígult” a búcsúsok tömege. A korábbi lelki célokhoz egészen gyakorlatias turisztikai szándékok is társultak. Ha már ott voltak Rómában, megnézték út közben Velencét is. Persze a világlátás szándéka a középkori zarándoklatoknak is fontos része volt, de más volt a dominancia a XVII. században, mint a XX.-ban.
– A technika okozta változások mellett nálunk a XX. század közepén politikai törés is észlelhető.
– Igen. Az ötvenes évektől már a legrövidebb utakra is autóbusszal utaztak, a gyalogos zarándoklat lassan teljesen kiszorult. A nagyobb búcsújáró helyeken megfigyeltem, hogy a nyolcvanas évektől már nem is a buszok, hanem a személyautók jelentek meg. Az első lépés afelé, hogy az egész falu helyett már csak a plébánia közössége indult el, majd csak a plébániához tartozó néhány család. Ma már ez a fajta búcsújárás is válságban, átalakulóban van. A szocializmus úgy erősítette a búcsújárások turisztikai jellegét, hogy a hetvenes években például nem adtak autóbuszt zarándoklatra, de arra igen, hogy gyógyfürdőbe menjenek. Így például nem Máriagyűdre kértek autóbuszt, hanem Harkányba, és a sofőr csúszópénz ellenében elvitte a jelentkezőket a búcsújáró helyre is, de az utazás már kettős célú volt. Igaz, a XVIII. századi búcsúsok is szívesen összekötötték a testi és a lelki megtisztulást, sőt a korábbiak is, hisz például tudjuk, hogy az aacheni magyar zarándokok mely fürdőket keresték fel előszeretettel.
– Ma már a faluközösség helyett csak kisebb csoportok indulnak el a búcsúra, Csíksomlyó kivétel.
– Igen, de a csíksomlyói pünkösdi búcsú résztvevőinek jelentős része nem a vallási élmény miatt megy, hanem a nemzeti érzés, a magyarságtudat erősítése szándékával. Ennek köszönhető, hogy protestánsok is odalátogatnak, sőt egyre nagyobb számban a politikusok is.
– A hazai cigány búcsújáró helyeknek milyen múltjuk van?
– Korábban nem volt ilyen jellegű búcsújárás, valószínűleg ezek a kegyhelyek is elsősorban a nemzetiségi, a közösségi összetartozás élményét erősítik.
– Milyen jövője lehet a középkori hagyományokat leginkább folytató, XVII–XVIII. századi barokk búcsújárásnak?
– Az a fajta búcsújárás, amelyben a közösség zárt és homogén egységként tekintett magára, amikor egy egész falu elindult a zarándoklatra, mondjuk a rimóciak elgyalogoltak Szentkútra, már ma sem nagyon létezik, de ha van is, egyre kevésbé jellemző. Inkább rétegekre, kisebb-nagyobb csoportokra esik szét a magát homogénnek tartó faluközösség. A korábbi egész helyett egy-egy plébánia elsősorban asszonyközösségei vagy fiatalok, ifjúsági csoportok, esetleg középkorú értelmiségiek mennek a búcsúkba. A forma azonban nem sokat változik. A búcsújárást ma is misével vagy valamilyen áhítattal kezdik, imádkoznak az út menti szakrális helyeknél, kápolnáknál, feszületeknél, a kegyhelyre érve van beköszönés, a távozáskor elbúcsúzás. A búcsújárás barokk keretei tehát sok tekintetben megőrződnek. Az autóbuszos közlekedés viszont nagyon lerövidítette a búcsújárás idejét, ami korábban egy hétig tartott, az most csupán két-három óra, és így nincs szükség arra, hogy olyan sok imádságot elmondjanak, éneket elénekeljenek. Csökkent a „repertoár”.
– A búcsújárás szokása a vallási és nemzeti identitás erősítése mellett erősítheti egy nagyobb kulturális közösséghez való tartozás érzését is.
– Igen, és talán ez az aspektus lehet a zarándoklatok napjainkban történő megújulásának az alapja. A német szakirodalom már évek óta foglalkozik azzal, hogy a Szent Jakab-út az európai kultúra útja. A nagy középkori zarándokutak adják Európa csontvázát, az út közbeni kegyhelyek a váz forgói. A nemzetközi búcsújáró helyek a különféle nációk találkozóhelyei voltak, ahol a zarándokok rádöbbenhettek a különbözőségekre, de arra is, hogy számtalan tekintetben, elsősorban a hitükben azonosak. Fontos összeurópai érdek lehetne a kontinens identitásának ilyen alapon történő erősítése.