Tisztelt Szerkesztőség!

Arnótfalvy Barna (Budapest): A városban járva kampányidőben feltűnt, hogy az MSZP plakátjai, de különösen Gyurcsány képe aránytalanul nagyobb számban jelentek meg az utcákon, mint a Fidesz plakátjai, nem beszélve Orbán képéről. Akárhová néztem, különböző méretekben mindenhonnan Gyurcsány elvtárs, egy modern nagy testvér tekintete meredt rám viszszalízingelt szemüvege mögül (hogy a vízcsapból is folyó Gyurcsány-kampányról ne is beszéljünk). Figyelembe véve azt a tényt, hogy a két párt megközelítően hasonló nagyságú, felmerül a kérdés: hogyan oszlott meg a kampánycélokra rendelkezésre álló összeg a pártok között? Két dolgot nehéz elképzelni: egyrészt, hogy a Fiedsz nem merítette ki a rendelkezésére álló pénzösszeget, másrészt, hogy az MSZP milliárdosai, hálából, hogy jóléthez juttatta őket, a zsebükbe nyúltak, hogy pártjukat győzelemre segítsék. Kikényszeríthető-e, hogy a kampánycélokra kiadott pénz elosztását nyilvánosságra hozza az állam? Nehogy megint az történjen, mint amikor az MSZP 2002-ben a láncszavazótrükkel kijátszotta a választási szabályokat: mire köztudomású lett, mindenki már csak legyintett, lévén, túl késő.

Korchmáros István (Budapest): Figyelemmel követtem a Tölgyessy Péter által indított vitasorozatot. De arról nem írt Tölgyessy, hogy az elmúlt évek során, Fidesz-képviselőként, beszélt-e Orbánnal a cikkben írt tapasztalatairól? Amikor a kijelölt miniszterelnök, ha részlegesen is, de színt vallott a parlamentben az ország siralmas pénzügyi helyzetéről, és kvázi felelősségre vonta az ellenzéket azért, mert nem figyelmeztette őt arra, hogy ne tartsa be választási ígéreteit, megdöbbentett, hogy a jobboldalról senki sem csapta le ezt a magasra adott labdát. Egyrészt azért, mert az ellenzéknek éppen az a dolga, hogy figyelmeztesse a kormányt választási ígéreteire, másrészt azért, mert még a választás előtt a miniszterelnök „Fogja be a száját!” szavakkal válaszolt Orbánnak egy gyűlésen. Mintha a jobboldalon nyúllábak ülnének, vagy kispapok, akik a „ha megdobnak kővel, dobd viszsza kenyérrel” elvét vallják. Észre kellene vennie a jobboldalnak, hogy a parlament nem Grál-lovagok gyülekezete, hanem olyan vívóterem, ahol bandázs nélkül vívnak, végkimerülésig. Ettől még a folyosón köszönhetnek egymásnak, mi több, kávézhatnak is egymással.

Pataki Klára (Budapest): Gyakran hallhatják fiataljaink ezt a minősítést, gyakran szemrehányásként, panaszként. Általánosítani itt is tilos. És, mint alább kiderül, alaptalan is. A Múzeum körút– Kossuth Lajos utca kereszteződésében, a Deák tér felé közlekedő villamos megállójában egy idős férfi feküdt a földön. Munkanélküli vagy csak a pár millió szegény egyike? Rosszul van, vagy kicsit többet ivott a kelleténél? Mellette kinyitott táskája, amiből már ezt-azt ő, vagy mások kiraktak a táska mellé… Mindenki végignézi és siet a lépcsőkhöz, s le az aluljáróba.
Először a pénztárosnőnél kértem, hívjuk ki a mentőket. Szabályra hivatkozva – hogy ezt miért nem teheti – elutasított. Az irodából is elhajtottak, hasonló kifogás szerint. Két lány és egy fiatalember látta-hallotta tipródásomat. Mobiljukon pillanat alatt hívták a mentőket. Örömmel, hálásan köszöntem meg kedvességüket, amit szerényen elhárítottak, mutatva, hogy éppen olyan természetesnek és sürgősnek találták a beavatkozást, mint én. Jó volt velük együttműködni, jó volt őket megismerni, és remélni, hogy sok-sok ilyen fiatal él közöttünk. Lerázzák magukról a maiak közönyét (tisztelet a kivételnek), „szocialista” nevelésének, erkölcsének nyomait, illetve ezeket már csak hírből, esetleg a szocreál filmekből ismerik. Remélem, sokan vannak, és adja isten, hogy minél előbb társadalmunk fő erői legyenek.

Vincze S. Tamás (Budapest): A nagy hűhónak is köszönhetően a minap én is megnéztem a híres-hírhedt A Da Vinci-kód című filmet Tom Hanks főszereplésével. Előzetes véleményemen mit sem változtatott a film: egy megmosolyogtató hitelességű kamu történet látványos, akciódús feldolgozása. Azok többségi és józan véleményét osztom, akik megfelelő távolságtartással viseltetnek a mű iránt. Először is volt egy bestselleríró könyve, amiben szerepelt egy gyerekes módon kitalált sztori Jézusról és egy híres festmény. Állítólag Da Vinci, a festő kódolta az Utolsó vacsora című, világhírű alkotását. Úgy, hogy rejtélyes utalásokat és sejtelmes üzeneteket hagyott hátra rajta az ostoba utókornak. A zavart és a világsikert az okozhatta, hogy ezt a legújabb kori mesét, amiről a könyv szerzője hosszasan beszámol, a Bibliából vett valós elemekkel összekutyulta. Majd úgy tálalta, hogy ő valami elementáris erejű felfedezést tett. Szerintem csak jó üzleti érzéke volt, semmi több. És azoknak is, akik ebből filmet csináltak. Ez egy ilyen hiszékeny kor.