További nyerő emberek kerestetnek

A szerb (és montenegrói) pólósok győzni járnak Budapestre. Bár az elmúlt évtized két legfontosabb mérkőzésén – a 2000-es sydneyi olimpia elődöntőjében és a 2004-es athéni játékok fináléjában – a mieink nyertek, a Margitszigeten egyszer sem termett számunkra babér. Sem a 2001-es Európa-bajnokságon, sem a múlt heti Világkupán. Mindezért, sőt, a tavaly Montrealban elvesztett vb-aranyért is bőséges kárpótlást nyújtana azonban a 2008-as pekingi diadal; gondolatban azért érdemes máris ennyire előre szaladnunk, mert a magyar válogatott fő vetélytársa addigra két nemzetre és csapatra szakad.

A közönség nem ezt érdemelte – ez volt az első mondat, amelyet Kemény Dénes vasárnap kipréselt magából, mintegy három perccel a Szerbia-Montenegróval szemben hosszabbításban, 10-9-re elvesztett Vk-döntő után. A beszélgetést hétfőn erre a kijelentésre alapozva folytattuk.
– Kitől érdemelt volna szebbet, jobbat a publikum? A mieinktől, a szerbektől, a játékvezetéstől, esetleg a sorstól?
– Elsősorban a magyar csapattól, másodsorban a sorstól. A többivel nem érdemes foglalkoznunk, amíg ennyi hibát vétünk, amíg enynyi emberelőnyt kihagyunk, hiszen a döntőt 4-5 góllal kellett volna megnyernünk.
– Ezt mondtuk tavaly a Montrealban 8-7-re elveszített világbajnoki finálé után is. Nem lehet, hogy a magyarok hibáit összetévesztjük a szerbek erényeivel? Hogy nem azért lőnek be a mieink 17 emberelőnyből csupán kettőt, mert sokat rontanak támadásban, hanem mert az ellenfél védekezése szenzációs?
– Láttam a szerbek további mérkőzéseit is, és az ellenfeleik igenis értékesítették a fórjaik egyharmadát, ahogyan az normális esetben szokás, ahogy tettük azt korábban mi is. Most viszont az első három előnyt elkapkodtuk, és aztán már helyzetben sem mertünk vállalkozni, mert három-négy hiba után senki nem akarta elkövetni az ötödiket.
– Az olaszok, a görögök és a románok ellen sem volt fényes a kezdés, de az első görcsökön gyorsan és könnyen túllendült a csapat. Nem azért, mert játékosaink minden riválist más mércével mérnek, mint az Athén óta őket többször legyőzött szerbeket?
– Nem hiszem. Amikor megkezdtem a munkát a válogatottnál, állítólag olaszfóbiánk volt, aztán lett belőle spanyol, majd orosz. Most itt lenne a szerbfóbia? Ha igen, szerintem nem küzdenek így a fiúk, nem állnak fel háromszor- négyszer is vert helyzetből.
– Keressük akkor a megoldást kizárólag magunkban! Montrealban elpanaszolta, hogy a korábbiakhoz képest kevesebb lett a válogatott nyerő embere. Most hol tartunk e tekintetben?
– Ugyanott, mint Montrealban. A korábbi 7-8, meccset eldönteni képes klasszishoz képest jelenleg van 4-5, tehát kevesebb lábon állunk. Abban viszont előbbre léptünk, hogy kifelé senki sem lóg ki a keretből, de a fiatalok közül kellene 2-3 játékosnak felzárkóznia Kásás, Kiss Gergő vagy Biros szintjére az olimpiáig.
– A Margitszigeten látottak tovább erősítették azt a közvélekedést, hogy Pekingben csupán kettő lesz az aranyvárományosok száma. Egyetért ezzel?
– Nem. Sydney és Athén előtt is azt mondtam, nincs toronymagas esélyes, mi sem vagyunk azok, de az is biztos, hogy az nem nyerhet, aki nincs az esélyesek között. Pekingben is a kettő-négy elitcsapat közé kell tartoznunk.
– A fő ellenfél, Szerbia-Montenegró 2008-ra két pólósnemzetre szakad. Ez mennyiben változtathat az erőviszonyokon?
– Kérdés, hogy a montenegróiak melyik válogatottat választják. Ha a sajátjukat, akkor a szerb csapat meccsenként 4-5 góllal gyengül, de a montenegrói sem lesz erősebb mondjuk a mostani horvát garnitúránál. Ha tehát mi jók vagyunk, mindkettőt legyőzhetjük, ha gyengék, mindkettőtől kikaphatunk. A válasz ezért elsősorban tőlünk függ.