Újratöltve

A huszonnégy iraki civil életét követelő hadíszai megtorlás mellett az amerikai sajtó most egy korábbi vérengzés történetét is feleleveníti, az 1950-ben szintén amerikai katonák által Koreában elkövetett No Gun Ri-i öldöklést. A két eset közötti különbségek és hasonlóságok rámutatnak arra is, miért nem csupán az iraki beavatkozásról szól Hadísza.

Amikor hétfőn Peter Pace-t, az amerikai egyesített vezérkar főnökét arról faggatták a sajtótájékoztatóján, miként fordulhatott elő, hogy az iraki Hadíszában civileket végeztek ki a hadsereg katonái – a jelek szerint megtorlásként –, a tábornok így válaszolt: „Szerencsére az ilyesmi nem túl gyakran fordul elő, így hát múltbeli tapasztalataink alapján nem lehet megmondani, miért történhetett.”
Pedig az amerikai AP hírügynökség éppen azon a napon vett elő egy régi-régi ügyet, amely sok tekintetben elősegítheti a tisztánlátást. Egy amerikai ezred fél évszázaddal ezelőtt koreai civilek ellen elkövetett vérengzéséről van szó, amely ugyan évek óta ismert, ám egy most előkerült dokumentum azt sugallja: a katonák ott nem tévedésből vagy pánikreakcióként, hanem felsőbb utasításra mészároltak le négyszáz menekültet.
De mielőtt rátérnénk e megrázó ügyre, foglaljuk össze az iraki incidens lényegét. Tavaly november 19-én az iraki Hadísza városában támadás ért egy amerikai gépkocsi-menetoszlopot: pokolgép robbant a konvoj mellett. A támadásban egy tengerészgyalogos életét vesztette. A helyiek beszámolója szerint, amelyet később lényegében a Pentagon vizsgálata is megerősített, az amerikai katonák sorra járták a környező utcákat, házakat, és 24 civilt lőttek agyon. Az áldozatok között nők és gyerekek is voltak.
Az esetről beszámoló amerikai és brit tudósítások némelyike hangsúlyozza: az ügy súlyosabban érintheti Amerika megítélését, mint az Abu Graib-i börtönbotrány. Ehhez képest tény: az először az amerikai Time magazin tényfeltáró cikkében leírt eset két hónapig alig-alig bukkant fel a világsajtóban. Szenzáció a hírből akkor lett, amikor a múlt hét végén kormányzati körökből is megerősítették: valóban létezik az ügy, sőt a hadsereg vizsgálata egyenesen a tengerészgyalogosok által elkövetett „kiprovokálatlan gyilkosságokról” ír.
A hadvezetés számára rendkívül kellemetlen az eset: nem csupán arról van szó, hogy az Irakban állomásozó amerikai katonák az eddigieknél is kevesebb együttműködésre számíthatnak majd a helyiektől, hanem arról is, hogy az ügy nyilvánosságra kerülése könnyen megindíthatja az ilyesfajta atrocitásokról szóló beszámolók áradatát. A helyszínre kiküldött riporterek egyre több olyan irakit idéznek, akik azt sugallják, sok más, a hadíszai esethez hasonló atrocitás történt a megszállás három éve alatt. A kijelentések valóságtartalmát nehéz ellenőrizni, ám az esetleges cáfolatok ereje kevés lesz, ha a hadíszai vérengzést a hadsereg jelentése is megerősíti (az eddig kiszivárgott részletek ezt valószínűsítik).
Olyan lélektani határt jelenthet Hadísza, amely után nehéz lesz kezelni az amerikai hadsereget ért megalapozott vagy megalapozatlan iraki vádakat, ezért az ügynek főként az Egyesült Államokban van tétje, hiszen az iraki háborút – mivel minden nappal kevésbé hihető, hogy az valóban befejeződött, ahogyan Bush elnök állította – egyre nehezebb „eladni” az amerikai közvéleménynek. George W. Bushnak, aki az utóbbi hetekben sokat dolgozott azon, hogy felélessze honfitársai fogyatkozó harci kedvét, nagyon rosszkor jött ez az incidens. A választópolgárok fejében ugyanis felötlik a kérdés: mi más történhetett még ott?
A polgárok nyugtalanságát növelheti, hogy – talán véletlenül – épp a hadíszai ügy „terítése” közben jutott eszébe az amerikai AP hírügynökségnek felmelegíteni egy korábbi amerikai háborús bűntettet, amellyel kapcsolatban új adalékkal szolgált olvasóinak.
Az 1950-ben a koreai No Gun Rinél elkövetett mészárlásról van szó, ahol az észak-koreai invázióval szemben felsorakozó amerikai 7. könnyűlovas ezred (az alakulat természetesen csak nevében viseli a „lovas” megjelölést) tüzet nyitott az északról dél felé tartó menekültek egy nagyobb csoportjára. Mintegy négyszázan vesztették életüket ebben a vérengzésben, amelynek során a menekülőket három napon át tartották tűz alatt az ezred katonái. Az atrocitásról azonban egészen 1999-ig nem akart tudomást venni az amerikai kormányzat, amikor is tényfeltáró riportok hatására a Pentagon lefolytatta vizsgálatát, és azt állapította meg: nem volt szándékos öldöklés, hanem „szerencsétlen tragédia” történt: a stressz és a harctéri fáradtság miatt pánikba esett katonák parancs nélkül lőni kezdték az északi menekülteket, akikről azt hitték, hogy fegyvert rejtegetnek.
A magyarázat hihető volt, hiszen a koreai háború kezdeti szakaszában a sietősen a térségbe vezényelt amerikai alakulatok nem voltak megfelelően felkészülve a sikeres északi offenzívára, és csakhamar szorult helyzetbe kerültek az agresszívan előrenyomuló kommunista csapatokkal szemben. Az utakat elárasztó menekültek pedig valóban kaotikussá tették a helyzetet: kétmillióan keltek útra a harcok kirobbanását követő hetekben. Az általános felfordulásban valóban megtörténhetett, hogy az ezred tévedésből és pánikszerűen kezdett el tüzelni a menekültekre, csakhogy a hét elején nyilvánosságra került dokumentum cáfolni látszik a hadsereg teóriáját. Egy levélről van szó, amelyet John J. Muccio amerikai nagykövet küldött Dean Rusk külügyi államtitkárnak Washingtonba. Ebben így ír: „Ha tényleg menekültek jelennének meg az amerikai vonalaktól északra, akkor előbb figyelmeztető lövést adunk le, majd, ha nem állnak meg, agyonlőjük őket.”
A levélből kiderül: ezt az álláspontot 1950. július 25-én, egy nappal a No Gun Ri-i öldöklés előtt alakították ki egy dél-koreai tanácskozáson, amelyen a nagykövet képviselője, az amerikai vezérkar és dél-koreai tisztviselők voltak jelen. Az egyeztetésen a résztvevők leszögezték: repülőgépekről ledobott szórólapokon kell figyelmeztetni a menekülteket arra, hogy ne közelítsék meg az amerikai vonalakat, mert tüzet nyitnak rájuk. Az amerikai hadsereg ugyanis attól tartott, hogy az északi katonák a menekültek között próbálnak majd átszivárogni az amerikai védvonalakon.
Úgy tetszik tehát, hivatalos utasítás volt, hogy tüzelni kell a frontvonalat megközelítő menekültekre. Az ügy érdekessége, hogy az AP hírügynökség 1999-es tényfeltáró cikksorozatában már beszámolt arról, hogy tizenkilenc olyan (időközben a titkosság alól feloldott) amerikai katonai dokumentumot talált, amelyek azt bizonyítják: az amerikai parancsnokok 1950 és 1951 között többször is utasították katonáikat arra, hogy vegyék tűz alá a fegyvertelen menekülteket. Ezekben az akciókban többször előfordult, hogy repülőgépről géppuskázták a védtelen embereket. Ennek ellenére a Pentagon a mai napig kitart a „szerencsétlen tragédia” teóriája mellett.
A most felbukkant levelet (amelyet egyébként már 1982-ben feloldottak a titkosítás alól) egy, az idén tavasszal megjelent új könyv ismerteti. A tizenkilenc dokumentum már korábban is megkérdőjelezte a Pentagon érvelését, miszerint No Gun Rinél csupán a katonák pánikreakciójáról volt szó, most viszont arról is van papír, hogy a korabeli washingtoni kormányzat is tökéletesen tisztában volt a hadvezetés döntésével. A No Gun Ri-i esetet mégis fél évszázadon át meg nem történtnek tekintették: dél-koreai túlélők 1960 óta próbálták elérni, hogy a vérengzés tényét elismerje a dél-koreai és az amerikai kormányzat.
Nehéz utólag pálcát törni az amerikai hadvezetés és kormányzat fölött, tény, hogy nehéz küzdelemben érték el szövetségeseikkel, hogy végül Koreának legalább egy része megmeneküljön Kim Ir Szen rezsimjétől. (A koreai háborúban sikerült az északi csapatokat a jelenlegi határvonal mögé szorítani, aminek következtében a jelenlegi Dél-Korea megúszta a kommunizmust.) A brutális diktatúra későbbi rémtetteinek ismeretében sokan elfogadhatják az érvelést: a No Gun Ri-i incidens véráldozata eltörpül amellett, amit Dél-Korea a nemzetközi beavatkozásnak köszönhet.
Az ország névtelenségbe burkolódzó külügyi tisztviselője most mégis arról tájékoztatta a sajtót, hogy Dél-Korea magyarázatot vár Washingtontól a levélben foglaltakra, és a kormányzat hivatalosan is érdeklődött az amerikaiaknál, hogy valóban létezik-e a szóban forgó levél. Miként az iraki kormányzat is választ vár kérdéseire a hadíszai esetről, amelynek egyik érdekessége, hogy nem kellett fél évszázadot várni arra, hogy fény derüljön az atrocitásra. Ez két dolgot jelezhet. Először is: a miniatűr digitális fényképezőgépek, videokamerák és az internet korában sokkal nehezebb eltüntetni egy-egy kínosabb eset nyomait, ugyanis mielőtt az illetékesek észbe kapnának, legalább egy felvétel már fel is került a világhálóra – valamelyik lelkiismeretével küszködő vagy éppen csak tettének súlyával tisztában nem lévő katona jóvoltából. (Emlékezzünk: az Abu Graib-i botrányt is éppilyen felvételek robbantották ki. A katonák maguk örökítették meg foglyaik kínzását digitális kameráikkal.)
A másik ok kevésbé prózai: azt a kérdést kellene feltennünk, létezik-e – a bajtársiasságon kívül – olyan morális indíték, amely miatt egy ilyen ügyet akár a hadsereg felsőbb köreiben szőnyeg alá lehet söpörni? Dél-Koreában, a kommunista Észak fenyegetései közepette, kétségtelenül nem volt nehéz efféle morális-politikai indítékot találni. Irakra azonban ez aligha érvényes: a beavatkozás eszmei alapjait (a tömegpusztító fegyverek terjedése elleni fellépés szükségessége, a demokrácia közel-keleti elterjesztése) igen gyorsan kikezdték az elmúlt három év történései.
Egy ilyen helyzetben pedig Hadísza nem csupán 24 ember haláláról és nemcsak az Irakban esetleg még elkövetett hasonló gyilkosságokról szól, hanem egy egész politikai irányzat – amely világszerte éreztette hatását – kudarcáról is.