A C 33-as fogoly balladája

Lehet-e, érdemes-e túl lenni jón és rosszon, hogy mi az ára annak, ha valaki mindenkinél egy fejjel magasabb, arról mi itt, Közép-Európában – például az ügynökbotrányok kapcsán – még ma is igen sokat tudnánk mesélni nálunk boldogabb, békén hagyottabb népeknek. Amiképp arról is, mennyi szánalmas kisszerűségből, mennyi összehablatyolt, összehazudott, elcsalt holmiból, mennyi árulásból, cinkosságból épül napjaink és a közelmúlt hozzávetőleges zsenikultusza és sajátos udvari-gyarmati dekadenciája. Valójában klasszikus kapitalizmus végi kulturális jelenségek ezek, vidámabb tájakon már mindkettő rég a múlté. Csak éppen a bajok, amiket a sajátos életművek jó száz-százötven éve felvetettek, azok nem oldódtak meg, akkor sem, ha épp maguk a legnagyobb, zseninek tartott szerzők beszéltek róluk a legőszintébben.
Szerdán este a Spektrum ír portréfilmet sugárzott Oscar Wilde-ról A tékozló zseni alcímmel. Az alkotók nemigen kozmetikáztak a maga korában botrányosnak számító élettörténeten, de nem is próbálták sötétebbre festeni, mint amilyen valójában. Talán csak arról feledkeztek meg, hogy az élvhajhász, a családja helyett a férfiszerelmet, a londoni férfiprostituáltakat választó író, költő az élete végén Párizsban, bűneit megbánva katolikus hitre tért. Ifjan, Oxfordban is ez volt az eredeti szándéka, csak előbb még „minden fa gyümölcsét” végig óhajtotta kóstolni. Egész életén végigvonul a lelki tisztaság és a zsenivé, híressé és gazdaggá válás vágyának kettőssége. Színdarabjaiban mindig akad szereplő, akinek titka van, aki nem az, akinek látszik. Salomé című műve alkalmat adott Ridley Scottnak, hogy egy nemrég az m2-n bemutatott kiváló filmes adaptációban a felvilágosodás utáni évszázadok bűnéről szóljon, arról, hogy az Istent zárójelbe tevő ember előbb szolgaszerepre kárhoztatja a női princípiumot, és engedi helyére tolakodni a férfi egyre terebélyesebb nárcizmusát, majd alacsonyságán felháborodva – szinte észrevétlen – meg is öli a női szellemet, s ezzel maga is bajba jut. Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényében egyszerre számol el a saját és fiúszerelme, Lord Alfred Douglas bűneivel, a mindenkori emberi bűnökkel és a kor emberének vétkeivel. Ugyanezek a gondolatok csengenek vissza a De Profundisban, amelyet egy páratlanul sikeres életpálya lezárultával a felsőbb körökből kitagadottan a redingi fegyházban ír, Lord Douglast vádolva sorsáért, s hasonló a témája A redingi fegyház balladája című költeménynek is, amely szabadulása után született, s amelyet C 33 néven adott ki. Elmenekülhetett volna az ítélet, a botrány és a kényszermunka elől, amelyre homoszexualitása miatt ítélték, de nem tette. A film szerint meg akarta adni az árát annak, amit addig cselekedett, Szerb Antal világtörténete szerint inkább csak túl elbizakodott volt, hogy sebtében vonatra szálljon.
Műveiben mindenesetre távol állt attól, hogy a veszélyt veszélytelennek, a bűnt bűntelenségnek mondja, s hogy bárkiben kétséget hagyjon afelől, lehet-e közülünk bárki túl jón és rosszon.
(Oscar Wilde – A tékozló zseni, Spektrum, június 28. 19.55.)