A létezett szocializmus leghalálosabb bűne című esszéjében, mely Arrobori című kötetében és Az év esszéiben olvasható, Farkas Attila Márton filozófiatanár a nyugati kultúra egyik fundamentumát, az ősi egyenlőségelvet, az igazságos társadalom időtlen eszméjét kéri számon a bebetonozódott politikai kaméleoneliten. Mint írja, nem a vérfürdők, a terror, a gulag, a tömeges éhezés, hanem az emberiség utópiáinak jó időre elvesztése teszi példa nélkülivé a létezett szocializmust, s leghalálosabb bűne is ez. A szerző így olyan időtlen távlatba állítja évtizedes politikai tapasztalatainkat, ahonnan az igazság már nem „vélemény”, nem „ellenzéki mürmögés” vagy balliberális értelmiségi díszítmény, hanem az, ami: történelmi ítélet. Ráadásul bevallottan balról jön.
– Nyilván létezik az a „muszájjobboldal” is, amelyről esszéjében ír, de kicsit vázlatosra sikeredett a magyar jobboldal megjelenítése. Az érdeklődés a vallás, a hagyomány, a történelem iránt aligha csupán álomvilágba menekülés, sokkal inkább a felnőttség jele, s mint modern kori válságtünet, az egész világra jellemző.
– Nem is a jobboldal egészére gondoltam, hanem bizonyos csoportokra. A jobboldal más csoportjai, például a klérus vagy a gazdagabbak esetében ez a latens osztályharcelmélet nem érvényes. De maga a jelenség: a szegények, illetve a kárvallottak egy jó részének jobboldalisága szerintem jellemző. Tény, hogy a nagy világmegváltó eszmék huszadik századi bukása megrendítette a racionalizmusban, a felvilágosodásban való hitet, sajnos részben joggal. Azért sem kedvelem ezt a hagyományosdit, mert térségünk rettentő lemaradása éppen a feudális hagyományoknak köszönhető. A magyar nép jó része lelkileg nem nőtt ki a jobbágysorból, ennek köszönhető az a szervilizmus is, ami miatt képtelen saját elemi jogaiért-érdekeiért kiállni. Ráadásul, amit hagyományként emlegetnek, nagyrészt mai, legalábbis újkori kreálmány, gyakorta posztmodernnek nevezhető képződmény, amelyben különféle hagyományok különféle időkből és kultúrákból származó elemek elegyednek egymással. A lét nagy kérdései – a világ mibenléte, halál, a lét értelme, halál utáni lét – mindig, mindenhol ugyanazok, ám a válaszok gyakorta egészen ellentétesek. Ha ezt nevezi hagyománynak, legyen. A hagyományőrző konzervativizmus bizonyos elterjedt formáit azonban a szó klasszikus értelmében nem is igazán lehet konzervativizmusnak nevezni. A népművészetes-alkotóházas, tanyás-kivonulós, historizálós-ősmagyaros, sámános-jógás-természetgyógyászos stb. „jobboldaliság” poszthippi képződmény. Konzervatív ifjak hosszú hajjal, pólóban és farmerban, rockzenét és hasonlókat hallgatva? Röhej. Látok értékeket ebben a szubkultúrában, de némely vonása visszás számomra. Mindez nem jelenti, hogy baj volna, ha valaki valódi jobboldali, illetve igazi konzervatív. Eddig egyetlen ilyen emberrel találkoztam: ő az Amerikában élő idős filozófus, Molnár Tamás. Viszont látom, hogy a jobboldal lassan ledolgozza azt a szellemi deficitet, amivel a negyvenéves történelmi kiesés miatt küszködött, míg a balliberális értelmiség zöme szellemileg elsekélyesedni látszik, aminek oka, hogy az uralkodó világrend kiszolgálója és kritikátlan szószólója.
– Azt írja, a mai magyar politikai helyzet is igazolja, hogy a történelem osztályharcok története. Veszteseket azonban találunk bőséggel jobb- és baloldalon egyaránt, ahogyan győzteseket is. Miért gondolja, hogy épp egy megújuló, „igazi” baloldal lenne az egyetlen megoldás?
– Mikor idézzen a magamfajta marginális-polgárpukkasztó Marxot, ha nem akkor, amikor ez a legnagyobb tabuk egyike, s egyik nagy politikai tábor sem vállalja? Bár a tézisnek van némi valóságalapja, ami bárki által belátható igazság: az alul lévő mindig lázad a felül lévő ellen. Hogy ez milyen formákat képes ölteni, más kérdés. Az is kézenfekvő, hogy az alul lévők olykor a fölül lévők ideológiáját tagadó, azzal ellentétes ideológiát találják meg vagy kreálják maguknak. Így, ha az uralkodó osztály magát baloldalinak és/vagy liberálisnak tartja-nevezi, úgy a másik fél óhatatlanul „konzervatív”, „jobboldali” lesz, noha a hagyományos jobboldali értékekhez gyakorta kevés közük van. Ennek nem mond ellent, hogy az alul lévők egy része – akár a nagyobb része – az uralkodó osztály, s vele az uralkodó rend oldalán marad. Ezt is láthattuk a történelemből nemegyszer. Ne nevezzük baloldalinak az MSZP-t és szavazótáborát, sem a SZDSZ-t és értelmiségi holdudvarát! Az igazi baloldal egy jobbára civil társadalom megerősödését jelenti, amelynek tagjai munkások, parasztok, kisvállalkozók, értelmiségiek, akik a saját érdekeik alapján gondolkodnak, és nem szakrális ideológiákban keresnek menedéket, alkalomadtán együtt olyanokkal, akiknek mások az érdekeik. Olyan autonóm gondolkodású csoportokat értenék valódi baloldal alatt, akik tudják, hogy nem lehet összemosni a munka és a tőke ellentétes érdekeit azzal a korporatív ízű jelszóval, hogy mindenki áldozza föl magát az ország érdekében, ami alatt persze a mindenkori elit, illetve a tőke érdekei értendők; utóbbiak egyébként egy fűszálat sem mozdítanak az országért.
– Ha a jobboldal veszteseitől, progresszív értelmiségétől görcsösen elhatárolódnak a balos „hozzájuk hasonlók”, nem ártanak majdnem annyit, mint a mai politikai-gazdasági elit?
– Dehogynem. Mindig is a párbeszéd, a közös érdek fölismerésének híve voltam. Lúzer-poszthippi jobbos barátaimat győzködöm, hogy ők csak szituációszülte, botcsinálta muszájjobbosok. Lúzerliberális és baloldali barátaimat pedig arról, hogy éppen ezért meg kell érteni a jobboldaliak említett részének álláspontját, érzéseit.
– Ha egy hatalom bebetonozta is magát, de tönkreteszi az alapjait, talpon tud-e maradni, vagy épp támogatói fordulnak majd ellene?
– Éppen ez utóbbi zajlik a világban: a neoliberális rend ugyanis fölél mindent – például a természeti környezetet –, s ezzel maga alatt vágja a fát. Igaz, hosszabb távon, és igaz, mi is beledöglünk. De Magyarországon csak akkor lesz nagyobb változás, ha a minket éppen uraló centrumban (ma a Nyugat) ez már bekövetkezett. Sajnos azt kell mondanom a magyar társadalomról, melyet előszeretettel neveznek bölcsnek, józannak és belátónak (többnyire épp azok, akik becsapják és kizsákmányolják), hogy a gulyásleves nem robban. Más kérdés, hogy ha a jelenlegi politikai elit nem teljesíti a gazdasági elit vagy még inkább a nemzetközi nagytőke elvárásait, meg fogják buktatni.
– Lehetséges-e olyan, akár külső körülmény, amely a szolidaritásra hajlamosabb magyar rétegeket idővel helyzetbe hozhatja?
– Latin-Amerikában majd mindenhol megbukott a neoliberalizmus, s talán egy lassú, csendes, de határozott forradalomról lehet beszélni. Nyugaton – főleg Európában – pedig a kultúra demokratikus hagyományai, a civil társadalom ereje miatt még mindig nagy az ellenállás. Megint másutt (például Oroszországban) államosítanak. Az uralkodó világrenddel szembeni, legkülönfélébb formákat öltő ellenállás talán ránk is tesz valamiféle hatást, de hogy ez jótékony lesz-e, vagy még nagyobb károkat okoz, nem lehet előre látni, ugyanis felemás jelenség, s olyan szörnyűségeket is képes produkálni, mint a terrorizmus és az új diktatúrák. Nem hiszem, hogy mi ilyen dilemmák elé kerülünk. Ahhoz előbb a jelenlegi világnak kéne összeomlania. A hazai konformizmus, amit az elit és értelmisége minden eszközzel próbál érvényre juttatni, tartósítani a közgondolkodásban, jelentős akadálya a civiltudat s vele mindennemű pozitív változás létrejöttének. Talán Magyarország az egyedüli ország Európában, ahol nincs rendszerkritikai erő a parlamentben: sem baloldali, sem jobboldali, sem zöld. Sőt a rendszerkritikának tizenhat évvel a rendszerváltás után sincs komolyabb önálló fóruma. Szlovákiában már bukni látszik a neoliberális szisztéma, s most Magyarország lesz az új Szlovákia, Európa egyedüli neoliberális mintaországa. Mert mi józan és bölcs nép vagyunk, belátjuk a régi kádári-feudális igazságot: nem szabad ugrálni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
