A közvetítő

Megérteni a drámát annyit tesz, megérteni azt, hogy az ember drámai lény. Drámai lénynek lenni azt jelenti, hogy másokkal körülvéve, talpunk alatt a földdel mint színpaddal, így kell leélnünk a számunkra kiszabott időt. Három tényező teszi az embert drámai lénnyé: nyitottsága a másik emberre, a dráma színhelyére, a színpadra és a múló időre – Osztovits Levente idézte ezeket a gondolatokat Józef Stanislaw Tischner A dráma filozófiája című könyvéből (Európa Könyvkiadó) a Bartók rádióban, ahol Vlasics Sarolta készített vele háromrészes életútinterjút tavaly, 65. születésnapja alkalmából. Ritka alkalom volt ez a kitűnő műsor arra, hogy betekintsünk ennek az „egyszerre szemérmes és magamutogató” (színészhajlamokkal is megáldott) – ő használta így ezt a kifejezést –, de soha nem narcisztikus embernek az életébe. Akik közelebbről ismerték, tudták, hogy súlyos beteg, de ez az ő magánügye maradt az utolsó napokig. Szívszorító volt hallani, amikor ebben az interjúban terveiről szólva megemlítette – csak úgy futólag, drámai felhang nélkül –: tudja, hogy nem fogja elolvasni, újraolvasni otthon felhalmozott összes kedves könyvét. „Nem lesz rá időm” – mondta kétszer is. Egy év múlva, nemrég az Óbudai temetőben búcsúztunk tőle.
Könyvkiadó volt és tanár. Műfordító, irodalomtörténész és dramaturg. Az Európa Könyvkiadóban dolgozott 1965-től, eleinte mint szerkesztő, 1973-tól az angolszász csoport főszerkesztője, 1988-tól a kiadó választott igazgatója. A hetvenes évek elejétől drámatörténetet tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán (Egyetemen), 1990-től a színházelméleti tanszéket vezette. Fontos volt neki, hogy a leendő színészek, dramaturgok, rendezők ne csak a mesterséget tanulják, hanem a világirodalomban – beleértve természetesen a magyar irodalmat – is tájékozottak legyenek. Ezért „szerezte oda” Lator Lászlót is, aki XX. századi modern költészetet tanított.
„Határozott volt és türelmes, konok és szelíd, nagy műveltségű és kíváncsi. Figyelmes tanár és csillogó humorú előadó. Hívő, közvetítő és befogadó ember: szélsőségektől idegenkedő, mégis ízig-vérig drámai lény” – írták róla Európa könyvkiadóbeli kollégái, amikor június 16-án feladta a küzdelmet és elment.
Mélyen vallásos családjában olyan emberek vették körül, akik kizárólag szellemi javakat gyűjtöttek. Ahogy nőtt a család, úgy szorultak egyre kisebb lakásba Győrben. Végül három generáció, tíz ember élt együtt két szobában. A szülők hat gyereket: három fiút és három lányt neveltek föl rendkívül nehéz körülmények között. Mindegyikből diplomás lett, ami akkor, a hatvanas–hetvenes években egyáltalán nem volt magától értetődő.
Levente volt az elsőszülött, 1948-tól megszokta, hogy tartani kell a nyilvánosságtól, mert az az ő helyzetükben kiszolgáltatottságot jelent. Ügyvéd édesapja – aki Apor Vilmos győri püspök korábbi főtanácsadója is volt – persze elvesztette állását, és arról, hogy magánpraxisa legyen, szó sem lehetett. Könyvtára azonban megmaradt és – a nélkülözések idején is – folyamatosan bővült. A polcokon ott sorakozott a teljes Nyugat is. A gyerekek Ady, Mikszáth, Kosztolányi, Kassák, József Attila, Superville – ki hallott abban időben Superville-ről, és ki hallott róla ma? – bűvöletében nőttek föl. Otthon olvashatták a világirodalom klasszikusainak az első világháború és a két világháború között kiadott, utána sokáig meg nem jelent műveit. Huxleyt, Maughamot, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot és még sokakat. A legidősebb fiú hétéves korától rendszeresen járt az operaházba és színházba – a legolcsóbb helyre. Otthonról kapott poggyászát a győri bencés gimnázium egyik szerencsés osztályának rendkívüli tanárai gyarapították 1954-től. Közben németül és angolul tanult titkon, valaha jobb napokat látott emberektől. Édesapja bölcsességét tanúsítja, hogy érettségi és az első egyetemi elutasítás után elküldte vendéglátó-ipari tanulónak. Levente szállodaportásként dolgozott – három műszakban – a győri Vörös Csillag Szállóban, és bejárt a szakiskolába. Remek társaságban készülhetett a későbbi évekre. Portásként együtt dolgozott a szálloda hajdani tulajdonosával és egy négy nyelven beszélő volt altábornaggyal. Kitűnő színészekkel, rendezőkkel ismerkedett meg. Egri István próbákra hívta, és a véleményét is kikérte. Ez volt második nagy iskolája. A bölcsészkarra harmadszori nekifutásra vették fel 1960-ban, akkor is csak különös viszontagságok után. Az egyetem csalódást jelentett neki. „Nem tetszettek a tanárok, nem tetszett az akkoriban divatos új baloldaliság” – mondta az idézett interjúban. De az ELTE-n is rátalált három olyan emberre, aki továbbvezette azon az úton, amelyen otthon elindították. Benedek Marcell Az olvasás művészete című könyvéből már a szülői házban megtanulhatta, hogyan teheti valaki személyes ügyévé az irodalmat. Az egyetemen a drámai történés tiszta, világos leírását tanulta meg tőle. Műfordítás-szemináriumán pedig azt, hogyan lehet hallás alapján dönteni arról, hogy jó-e a szöveg, vagy sem. (Benedek Marcell abban az időben már alig látott, növendékeivel felolvastatta dolgozataikat.) Az esztétika tanszéken tanító Hont Ferenc vezette be a Színházi Intézetbe, amely akkoriban amolyan központi dramaturgiaként működött. A kiadói pályán pedig angolprofesszora, Szenci Miklós indította el. Őt javasolta, amikor az Európa Könyvkiadóban dolgozó Hankiss Elemér azt kérte tőle, ajánljon egy tehetséges fiatalt, aki képes arra, hogy modern amerikai drámaantológiát állítson össze. Levente megkapta a megbízást – negyedéves korában! –, sőt az utószó megírására is felkérte a kiadó. Így jelenhetett meg 1969-ben A játszma vége című két kötet, amely több nemzedéknek jelentett alap-olvasmányélményt. Később a Magvetőnek állított össze mintegy 1200 oldalas kötetet XX. századi magyar egyfelvonásosokból (Az oroszlán torka, 1974). Szerepel benne Krúdy Gyulától, Füst Milántól Hubay Miklósig mindenki, aki érdemeset alkotott ebben a műfajban. Az angol és amerikai irodalomról szóló tanulmányainak gyűjteményét Közvetítés címmel tette közzé (Magvető, Elvek és utak). Meg volt győződve róla, az irodalomtörténésznek és a kritikusnak az a fő feladata, hogy közvetítsen a szerző és az olvasó között – mindenféle, manapság oly divatos „highbrow” elméletieskedés nélkül. Hogy megszerettesse az irodalmat.
A kiadói munkával párhuzamosan sokáig dramaturgként dolgozott a veszprémi, a kecskeméti, a debreceni és vendégként még jó néhány másik teátrumban. Rajongott a színházért, szerette érezni „intellektuális bűvöletét, erotikáját”. Első nagy élménye az volt, amikor Keresztury Dezső mellett lehetett „bűnsegédi tettestárs” Madách Mózesének – a hatvanas évek nagy sikerdarabjának – színpadra állításában. Élvezetesen beszélt arról, mennyire szerette a kitűnő színészeket, akikkel dolgozhatott, és akiknek ma már a nevét se nagyon ismerik. Örült, hogy a vidéki színházakban felváltva játszottak Shakespeare-t, addig ismeretlen kortárs magyar szerzőket és operettet. Addig élvezte a színházi munkát, amint mondta, amíg részt vehetett az évad alakításában. Kalandnak tekintette dramaturgidőszakát, a darabkeresés, a felfedezés nagy kalandjának. A színház neki egyet jelentett a fiatalságával – mondta. A későbbi felkéréseket már elhárította. Az Európa Kiadóban dolgozott, és Várkonyi Zoltán felkérésére elment tanítani a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.
A rendszerváltozás előtt választották meg igazgatónak. A kilencvenes években elérte, hogy a könyvkiadást és -terjesztést összeomlással fenyegető kaotikus állapotok közepette megmaradjon az Európa Könyvkiadó – állami támogatás nélkül. Bestsellernek ígérkező műveket, majdnem lektűröket is kiadott, de csak annyit, amenynyinek a jövedelméből fedezni tudta a kereskedelmi sikerre számot nem tartható értékek megjelentetését. A kiadó kínálatában egyszerre szerepelt Ingmar Bergman, Kundera, Hrabal, Merle, Capote, Churchill, Auster, Easton Ellis, John Keegan, Stephen King, Agatha Christie – hogy csak néhányat idézzünk a hosszú sorból. Ma is jelen van a könyvpiacon Szabó Magda 29 kötetnyi életműsorozata. Lelkesen támogatta az U2 frontemberével, Bonóval készült beszélgetőkönyv kiadását is. Elérte, hogy világpremierként adjon ki Milan Kunderát, akivel jó barátságba is keveredett. Évente egyszer elzarándokolt a Párizsban teljes visszavonultságban élő szerzőhöz. Érdekütközésektől sem volt mentes azonban ez a tíz-egynéhány éves időszak. Hogy terhelte-e netán lelkiismeretét drámai vétség az átalakításokkal kapcsolatos konfliktusokban, arról önmagával kellett elszámolnia. Neveltetése, egész életműve arra utal, hogy meg is tette.
Tanítani nagyon szeretett, és őt is nagyon szerették azok, akiket tanított. Erről tanúskodott az a rendező, egyik vol tanítványa, aki ravatala mellett felidézte, hogyan elemezte – életre szóló élményt adva számukra – Osztovits Levente a rendszerváltozás táján Molière Az embergyűlölő című színművét. Nem az akkoriban olyannyira népszerű Alceste-típusú figura mellett tette le voksát – akinek „saját nézete ellen tör ostroma, / Mihely más szájában kell őket látnia” –, hanem az életöröm és a szeretet fontosságát hirdető Célimène mellett. Sokakat „eligazított” fordításaival, az általa szerkesztett könyvekkel, tanulmányokkal, előadásaival, ahogy őt elígazította, amint mondta, a fent idézett Józef Stanislaw Tischner.