A macskát kereső márki

Egy idős, egyedül élő hölgy összevissza töri magát a lakásában, de nem kér az öregségből: öntudata maradékával a normális életért és az „elfekvő” ellen küzd. Egy félnótás francia márki lovaglócsizmában, pizsamában és egy megbontott macskaeledellel a kezében épp a macskát keresi a lépcsőházban; de a segítségére siető, anorexiás és depressziós, kopaszra borotvált festőnőnek nem tudja elmondani, milyen macskát, neki ugyanis nincs macskája. A szakács, az idős hölgy unokája, ha épp nem főz és nem nőz, motoron száguldozik Franciaország-szerte, míg Mamadou, a négygyerekes afrikai bevándorló asszony, aki a takarításból élő festőnő kolléganője, a társadalombiztosítóval és sógornőjével harcol, sajátos, nem európai logika szerint.
Ez nem egy Joszeliani-film szinopszisa, ez Anna Gavalda Együtt lehetnénk című kötetének kiindulópontja. Gavalda ügyesen egyensúlyoz a lektűr, a lélektani regény és a filléres füzetek giccse között; úgy, hogy egyszerre idézi a francia film humorát (leginkább Jacques Tatiét), a francia film érzékenységét (leginkább Eric Zoncáét), Queneaut, Boris Viant a Tajtékos napokkal – vagy fogalmazzunk úgy: mindazt, amitől a francia művészet levegősnek, érzékenynek tűnik.
Az Együtt lehetnénk négy ember – az idős hölgy, a márki, a szakács és a festőnő – összekeveredő története: négy magányos és beteg, szeretetre vágyó ember egymásra találása a kínai turistákkal zsúfolt Mars mező feletti, elegáns lakásban. Először a szakács, aztán a lány, aztán a nagymama költözik be a márki őseinek hajlékába, és a kényszerközösség tagjai elkezdik megszabadítani társaikat nyomasztó múltjuktól és öngyűlöletüktől. A nagyi az öregséggel és egyre romló állapotával küzd, a festőlány nyugtatókon élő anyjával, korán meghalt apja emlékével, mindenféle családi (emberi) köteléktől való kényszeres menekülésével és alkotói válságával, a szakács avval, hogy ismeretlen apától fogant egy autó hátsó ülésén, és anyja elhagyta, a képeslapárulásból élő márki, akit úgy neveltek, mintha saját ősapja lenne, a XXI. századdal.
Veszekedések, összeborulások, ki nem mondható mondatok, generációk közötti harcok: Gavalda, aki a sokáig lebegő történetet végül sajnos giccsbe – amerikai típusú happy endbe – futtatja ki, érzékenyen rajzolja meg az emberi kapcsolatok hálóját. Pontosan fogja meg a 70-es években születettek életérzését, akik kétségbeesetten kapaszkodnak a lassan távozó nagyszülőkbe, a nagyikba és nagyapákba, akik ráértek mesélni, a világ dolgait és a virágok neveit, a háborúkat és a békét egyszerűen elmondani, míg anya és apa megszökött, túlórázott vagy nyugtatózott.
Anna Gavalda könyve nem nagy regény. Néhol érzelgős és túlírt, néhol filmvígjátékba, máskor pszichodrámába megy át, mintha maga sem tudná, mit akar kihozni a történetből, az előbb már említett zárófejezet pedig teljesen értelmetlenül lóg a könyv végén. Mégis: ennyire könnyű kézzel írni, amióta Queneau és Wodehouse mester távozott, kevesen tudtak.
(Anna Gavalda: Együtt lehetnénk. Fordította: Tótfalusi Ágnes. Magvető Kiadó, 2006, Budapest, 627 oldal, 2990 Ft.)