A puszta nyáron

Házad lehet bárhol, de hazád csak itt – hirdeti a felirat egy faragott székely kapun Hargita, a hegyek, a fenyves erdők, a gyorsfolyású patakok hangulatát idézvén. De kié a kapu és a faluszéli kiskocsma? Jani, a tulajdonos arról volt híres, hogy Budapestről az 51-es úton, Kiskunlacháza határában visz egy vendéglőt, ahol a környék legjobb halászlevét és birkapörköltjét főzik. Persze nemcsak ízletes, magyaros ételeket lehetett itt kapni, hanem a gazdával a történelmi Magyarország térképe alatt jól kipolitizálhatta magát az ember. A vendéglő most bezárt, mert fogytak a vendégek, fogyott a környékbeliek pénze. Jani a helyzet romlásával visszahúzódott faluszéli kiskocsmájába. Sok mindennek tanúja ez a hely, hiszen közvetlenül a valamikori szovjet repülőtér mellett fekszik, és kiszolgálta az arra járó szomjas falubelieket, csikósokat, és persze a szovjet tiszteket is. Mára minden megváltozott itt. Az oroszok immár tizenöt éve elmentek, a jól működő apaji állami gazdaságot széthordták, az állatokkal, mezőgazdasággal foglalkozó emberek többsége munka nélkül maradt. Az ivónak is váltania kellett, néhány éve a kocsmából éjszakai bár lett, újrafestették, éppen csak a mellette álló székely kapu az anakronisztikus.
Délután négy óra felé járhatott az idő, amikor beléptem a helyiségbe. Bőrfotelek, kerek asztalok, sejtelmes világítás és az elengedhetetlen bárpult, bárszékekkel. Magas termetével ott állt Jani, ősz lett a haja és a szakálla is, pedig alig telt el négy év azóta, mióta találkoztunk. Akkor még reménykedett, hogy jó úton halad az ország, vidéken is elindult a gyarapodás, de a 2002-es választásokkal minden szertefoszlott. Ömlött belőle a panasz.
– Kezd minden vállalkozás tönkremenni, ezért kellett eladnom a város szélén álló, jól menő vendéglőmet – mondja minden átmenet nélkül az üdvözlés után. – Az embereimet elküldtem, most egyedül csinálom az éjszakai bárt. Délután négy órakor nyitok, és másnap reggel nyolckor zárok be. Ezt a kocsmát sem volt értelme fenntartani, mivel nem hozott nyereséget. Az itteni embereknek már fröccsre sincs pénzük. A rendszerváltás igazából a pusztának nem tett jót. Az éjszakai bár még megy valahogy, mert ide járnak a fiatalok, a vállalkozók a környékről. Ők még bírnak éjszakázni. Oda jutottam ötvenen felül, hogy hússzor annyit dolgozom, mint húszéves koromban – mondta kicsit kesernyés mosollyal Jani.
– És a politika?
– Annak is vége! – legyintett, míg egy üveg hideg sört adott ki az egyik betérő vendégnek. – Nem politizálok, nem szervezek, nem támogatok semmit, mert nincs értelme, abból csak károm származott. Gondolkodásom, érzelmeim nem változtak, de most már megmaradok korcsmáros Janinak meg botcsinálta történésznek – búcsúzott el tőlem, mivel bejött egy négyfős, fiatalokból álló társaság.
Keserű szavak ezek. Sikerült ismét egy jóravaló embert elfordítani a közélettől – gondoltam a puszta felé tartva. A rendszerváltás után egy évvel azokat az állami gazdasági dolgozókat bocsátották el Apajról, akik örültek a változásnak. Kiderült, hogy a privatizációt is azok vezényelték le a térségben, akik amúgy is évtizedeken keresztül jó pozíciókból irányították a gazdaságot. A hatalmas ménes már a múlté. A lóállomány lepusztult, jelentős részét eladták vagy vágóhídra küldték. Az apaji állami gazdaság is a rablóprivatizáció áldozata lett. A rendszerváltás elején egy budapesti bank kölcsönének segítségével jutott hozzá egy angol társaság a gazdasághoz. Nem sokat érthettek a mezőgazdasághoz és az állattenyésztéshez, mert első dolguk az volt, hogy eladták a gazdaság nemrég beszerzett, jó állapotú gépeit, és a dolgozók nagy részét elbocsátották. Amíg Apajon munka nélkül ténferegtek az emberek, addig a termőföldek jelentős része parlagon maradt, az állatállomány minősége is rohamosan romlott. Ámokfutásuk csaknem két évig tartott, amíg búcsúzóul Hajós Alfréd valamikori kastélyában, Hajóson egy nagy mulatságot tartottak, és részegségükben az apaji asszonyok finom töltött káposztáját darabonként a freskókra, festményekre, frissen meszelt falakra dobálták. Majd hirtelen repülőgépre szálltak, és eltűntek valahol Nagy-Britanniában, pénzzel és a „szaktudással” együtt. Állítólag az ötszázmillió forintos kölcsönnek is nyoma veszett. A magyaroknak otthagyták a kárt. Ezután több tulajdonosváltás volt, de ma már a híres szürke- gulya is jelentősen megfogyatkozott, a különös rackatenyészetről csak beszélni lehet, a több száz ló, a híres apaji ménes takarmány híján a helyiek szerint az éheztetéssel megtizedelődött. Pedig az apaji lovasnapoknak, a fogathajtóversenyeknek, a csikósok bemutatóinak, a gulyáskészítésnek, az állatvásárnak, a búcsúnak óriási hagyománya volt itt. Ilyet ma már nem rendeznek. Akiknek számított a puszta, azok nagyrészt más vállalkozásba fogtak, vagy elhagyták a vidéket. Sebestyén József mezőgazdász egyike volt azoknak, akik tudományos szinten értettek az állatokhoz, hiszen évekig vezette az állami gazdaság állattenyésztési ágazatát. Lóvásárláskor mindig a szakértelmét kérték, mert a lovat jobban ismerte, mint a cigányok. De a helyi, lókereskedéssel foglalkozó romák is éppen emiatt becsülték. A privatizáció alatt, közben és utána megpróbálta menteni, ami menthető. Neki sem sikerült; alig múlt negyvenéves, amikor a pusztán különös körülmények között meghalt.
Most, hogy ismét bejártam a pusztát, Apajtól Kunszentmiklós felé tapasztalnom kellett, hogy a puszta sem a régi. Csökkent a legeltetési terület, mivel nincs annyi állat, hogy a szikes talajon előbukkanó zöldet rendre lelegelje. De a puszta látványa is fakult, mert nem annyira a védett természeti növények, inkább a gaz szaporodott el mindenütt. Csendes vidék lett ez. Órák alatt egyetlenegy gólyát sem láttam errefelé. A csendet csak az esti harangszó törte meg Kunszentmiklós és Dömsöd felől. Amíg a kanyargós úton a Duna felé tartottam, arra gondoltam, hogy az új ,,reformpolitika”, az állatállomány csökkentése, a baromfitartás fokozatos felszámolása, a vállalkozásokat sújtó adók, a környékről való elvándorlás aligha lendít a puszta életének most éppen lefelé ívelő szakaszán.