Ha Budapestet beteg embernek tekintenénk, akkor talán a skizofrénia lenne jellemző rá. Páratlan fekvése, gyönyörű, klasszicista épületei, a díszkivilágítás, a szinte mindennapivá váló tűzijátékok káprázata az egyik arca. Ám ott vannak a hajléktalanjai és a koldusai, a szemete, a rongálásai, az elhanyagolt terei… – ez csak egy vélemény a Studio Metropolitana Urbanisztikai Kutató Központ vizsgálatából, amelyben ezer fővárosi és a környékről bejáró lakost kérdeztek arról, mit gondolnak közterületeink használatáról és állapotáról.
A válaszokból, hogy mivel vagyunk elégedetlenek, és milyen egyszerű dolgok elérhetetlenek számunkra, mi az, ami megilletne minket, figyelmeztető látlelet bontakozik ki. Társadalmi, szociológiai, emberi vonatkozásai mögött ott van mindaz, ami több mint másfél évtizede a városvezetés jellemzői közé sorolható. A számos mulasztás, a szellemi leépítés, az igénytelenség, a beletörődés táplálása. A szó szerinti porhintés – amikor a Duna-parti alkalmi műplázs homokjával és kókadt pálmáival gondolták boldogítani a bérházak népét. Mondván, ez kell nekünk, a kétmilliós főváros átlagos vagy szerényebben élő polgárainak a személytelenség természetes, ennyivel is beérik.
Hogy ez mennyire megalázó és hibás megközelítés, arra vonatkozóan érdemes megemlíteni egy példát. Az Óbudai Társaskör a múltból szerencsésen megmenekült szép, régi épületben található. Egy kis sziget a panelházak tövében, akárcsak a vele szomszédos Szent Péter és Pál-templom pihenőkertje. A társaskör országszerte ismert kulturális rendezvényeiről, komolyzenei életéről. Hagyománya, hogy nyaranta az óbudai művészeti napokat az Árpád híd másik oldalán lévő patinás Fő téren tartják, a helyi önkormányzat támogatásával. A társaskör művészeti vezetője, Merényi Judit, mindehhez nemcsak az 1906-ban épült polgármesteri hivatalt tartja szép „díszletnek”, hanem egy másik jó érzésre is utal.
– A forró nyári estéken szinte tódul a tömeg ide a magas házakból, de nem hagynak piszkot, rendetlenséget maguk után. Padok alkotják a nézőteret, hogy minél többen elférjenek. Először meglepett, hogy a műsor végeztével, amikor a személyzet kezdte volna összeszedni az ülőalkalmatosságokat, az egymásnak teljesen ismeretlen emberek beálltak segíteni. Ez a természetes gesztus nekem azt jelentette, hogy nemcsak a művészi élmény volt fontos számukra, hanem az is, hogy menynyire vágynak a személyesebb környezetre is, amit magukénak éreznek.
Igaz, e helyszíntől néhány száz méterre, a Flórián téri aluljáróban már ott látható mindaz, amitől sietősre fogjuk a lépteinket. Az összefirkált falak, a római kori emlékeket őrző, lepusztított vitrinek látványa. Szinte jelképszerű a sivár környezetben megbúvó, kicsi, klubszerű helyiség, a fiatalok menedéke. Az említett vizsgálatból ugyanis kitetszik, hogy még a „gyökértelennek” tekintett nagyvárosi fiatalok is vágynak az emberi környezetre, a nyugalomra, a rendezettebb parkokra. Nem közömbös számukra, hogy milyenek az utcák, a terek, a járdák, az aluljárók – szóval mindaz, amit köztérnek, közös területnek nevezünk. Talán nem véletlen, hogy ez a hiányérzet a korosztálytól függetlenül megfogalmazódik. „A köztér mindenkié, de nem az enyém, pedig az enyémnek is kellene lennie. Nem rendeltetésszerűen használjuk, nem arra, amire létrejöttek. Felmondtunk a köztérnek, megszűnt a munkaviszonya” – így vélekednek.
Mert mit látnak maguk körül? A Demszky-terminológia szerinti büszke város szívének tekintett kormányzati negyedtől a forgalmasabb Jászai Mari tér felé haladva a Kossuth tér aszfaltjának hepehupáit. Ugyanitt a kevéssé szembetűnő pontokon a bevackolt hajléktalanokat. A Károlyi-szobrot körülvevő téren egy évtizede még gyerekek játszottak, ma kihalt. A hinta, a homokozó eltűnt, leülni sincs mire. A képviselőházhoz közeli, az Olimpiai park melletti tér ma már kizárólag a csövesek tanyája, „melléktermékeik” meszsziről szaglanak.
A Szent István körútra, illetve a Margit hídra vezető aluljáróban úgy húsz éve még gyönyörű, régi, kinagyított fotográfiákon pihenhetett meg a járókelők szeme. Ma színes mázolmányok, trágár feliratok, egy-két hősiesen kitartó üzlet található itt. Az egyetlen színfolt a ragacsos kövön breakelő fiatalok csoportja, akiket a járókelőknek kerülgetniük kell. A baj nem a csoport tevékenységével van, hanem azzal, hogy ez a környezet sem a speciális mozgásnak, sem a higiéniai szempontoknak nem felel meg.
A megkérdezettek általánosságban siralmasnak tartják közparkjaink állapotát. A Népligetet, az Almássy teret, a Vérmezőt úgy emlegetik, mint amit minden jóérzésű ember elkerül. Néhány olyan játszótér, park akad azért a városban, amelyet – akár másutt Európában – kerítéssel vesznek körül, őriznek, és kapuját napnyugtakor bezárják. (Nálunk ilyen a városligeti játszótér, a XIII. kerületi Szent István park, az V. kerületi Honvéd téri park. És már-már hihetetlen látvány a Szabadság tér gyepére kitett pihenőágyak sora, ugyanakkor az is igaz, hogy egész nap kutyafalkák rohangálnak körülöttük, reméljük, olyankor szobatiszták a kis-nagy kedvencek…) – Ettől ezek még köztérnek tekinthetők, mert a kerítés és a tisztaság csak azt jelzi, hogy van gazdájuk, fenntartójuk – fogalmazódik meg az egyik véleményben a közparkok rendezettsége és szabályozottsága iránti igény.
Nem véletlen, hogy London vagy Párizs parkjainak kialakításán rögtön érzékelhető, hogy az adott helyszín milyen jellegű kikapcsolódásra szolgál. Mindenütt ott vannak a tulajdonos (a városháza) tájékoztató táblái, amelyek a vendégek megfelelő viselkedésére is figyelmeztetnek. Rongálás, szemetelés esetén a büntetés s a rendőri közbelépés természetes arrafelé.
Ez persze nem csodaszer, hiszen az eredendő probléma a gazdátlanság, de ehhez egy másik hiányosság is társul. Budapestnek – néhány olyan látványos beruházáson kívül, mint az Erzsébet téri Gödör vagy a Millenáris park – nincs olyan építészeti koncepciója, hogy a meglévő (és fogyó) zöld területeket miként lehetne a városlakók eltérő igényeihez igazítani. Ennek alapvető eleme az lenne, ha a különböző típusú közterek szerkezetileg és építészetileg pontosan jeleznék, hogy mire valók. Az is érzékelhető, hogy a kevés új létesítménynél a fiatalokra összpontosítottak, míg a közép- és idősebb korúak pihenési, kikapcsolódási szokásaira kevesebb figyelem jutott. A szakemberek kitörési „pontként” a Népligetet és a Városmajort nevezik meg a kutatásban, ám addig is legalább a meglévő adottságokat kellene civilizáltabbá tenni. Hiszen vannak olyan terek, ahonnan a „civil közönség” egyszerűen kiszorul, helyüket a perifériális lét, a kosz, a trágárság uralja el. Vajon melyik világvárosban tűrnék el, hogy a központi helyen lévő park ivókútja egyben az éjszaka ott tanyázók rendszeres mosakodási helye?
Nem ez az első nyarunk, amikor a huzamos, nagy hőség miatt a városlakónak szó szerint a túlélésre kell berendezkednie. Ha kimozdul, nincs sok választása. Vagy a közlekedési dugóban fulladozik, vagy a javítások, lezárások miatt eltérített villamosokon, buszokon kerül a téboly közelébe. Vannak, akik szívesen legyalogolnának két-három megállót, de még normális időben is alkalmatlannak tartják a nagy közlekedési utak melletti járdákat a tempósabb sétára.
„Ha a Kossuth Lajos utcára, a Rákóczi útra vagy a Nagykörút bizonyos részeire gondolok, az autók, a dugók meg az őrületes zaj jut az eszembe. Ha mégis kénytelen vagyok ezt választani, szinte rohanok, hogy minél hamarabb eljussak a célomig” – jellemzi a választási lehetőségeket az egyik megkérdezett. Az út, az utca szintén közterület. Az egyikről tehát menekülnek, és áthidaló megoldásként szívesen térnének le a mellékutcákba. De milyen érzésekkel teszik ezt? Általános vélemény, hogy itt meg taszító a kosz, a szemét, a legjobb ismertető a kutyaürülék. Szűkek és sötétek, nem biztonságosak, a parkoló autók kisajátítják maguknak – ismétlődik a panasz. A szlömös környezetért főképp az ingatlanok lakóit, az üzletek bérlőit vagy tulajdonosait hibáztatják. Az idősebb korosztály szinte visszasírja a régi házmesteri rendszert, amikor a ház előtti járda is tartozott valakihez. Sötét kapualjak, hatalmas, rozzant kapuk, a kapualjból kiáradó bűz, a dohos szag, rögtön látni, hogy kik lakhatnak arrafelé – fogalmazódik meg a tartózkodás és a veszélyérzet a VI., VII., VIII. és IX. kerület egyes részeit jellemezve.
Vannak azért más benyomások is. A zuglói vagy más zöldövezeti mellékutcákban, Budán vagy az ötödik kerületben szívesen gyalogolnak, sétálnak. Mert csend van, békesség, és mert a városlakónak jólesik kiszakadnia a rohanásból. De olykor csellengeni is szeretnének, céllal vagy anélkül betérni egy-egy szép üzletbe. Ám a látszattal ellentétben – a Duna-parti sétányok bizonyos részeit leszámítva – Budapestnek nincs igazi bevásárlóutcája, korzója. A Váci utca a külföldieké, és túl drága, a Hajós, a Nagymező, a Ráday utca pedig inkább szórakoztatóközpontnak felel meg – jelzik tartózkodásukat a szerényebb életvitelűek. Mivel e helyek igen forgalmasak, úgy tűnhet, a sokszínűség minden igényt lefed.
Ha a nagy közlekedési utaktól kezdődően a szűkebb belváros felé haladunk, vagy a budai oldalon a Duna vonalában nézelődünk, megtévesztő a kép. Kisebb- nagyobb kiülős kávéházak, éttermek sorakoznak egymás után. Elegánsabbak, szerényebbek egyaránt. Úgy hat-hét évvel ezelőtt kezdődött, amint az idő engedte, a kávézók, az éttermek kitelepedtek az utcára. Ezt a törekvést persze erősen korlátozta, hogy mekkora szabad, illetve bérelhető hely, továbbá erre fordítható pénz állt rendelkezésre. A vegyes profilú sétálóutcákban egyre nagyobb közterületet haraptak ki, a hagyományos utcákban az adott lakóházakhoz tartozó járdákból is lecsíptek. Sok helyütt egyszerűen széket, asztalt tettek a szürke aszfaltra, de látni dobogóra helyezett, a járdától kis kerítéssel elkülönített, dizájnos, hívogató „kiülőst” is. Szinte minden kategóriának megvan a maga közönsége. Az elittől a napi ebédet éppen bekapó vendégig. Akad olyan szerencsés kifőzdés, akinek boltja előtt található az utca egyetlen árnyat adó fája. Érdemes volt négy csinos kerti asztalt, széket és terítőt vásárolnia, mert mióta „kiülős” lett, mindig foglaltak a helyek.
A lakóházak közé ékelt vagy a lakóházak előtti területek bérbe adása az önkormányzati szabályozáson, engedélyeken és persze anyagi érdeken múlik. A vendéglátó-ipari sajátosságok miatt a lakosság nyugalma különösen kényes pont, de az esetleges kellemetlenségek elviselését az üzletek tulajdonosai vagy üzemeltetői olykor anyagiakkal ellensúlyozzák. Van olyan étterem, ahol a kiülős helyek létesítésével a forgalom megsokszorozódott. Az üzleti érdek tehát jelentős, s fontos, hogy a zene, a hangosabb beszéd miatt ne legyenek kellemetlenségeik. Némelyik zenés helyen a tulaj telefonos kapcsolatot tart az érintett lakóházak képviselőivel, hogy panasz esetén azonnal csökkenteni tudják a hangerőt. Ha netán a frekventáltabb szórakozóhelyek esti pezsgésébe csöppenünk, még azt a jelzőt is elviseljük, hogy némely hirdetésben Budapestet mediterrán városként emlegetik. Különösen, ha az esti órákról van szó. Ilyenkor csillognak a fények, a Margit hídon átsétálók nem gondolnak a kidőlt oszlopokra és az alattuk rozsdásodó szerkezetre, a piszokra és a zajra, rendetlenségre, amitől a kutatás szerint is a legjobban szenvednek.
S mert a fővárosban élő emberek már megtanultak megalkudni, a nappalokat illetően sincsenek nagy kívánságaik. Azt szeretnék, ha a kutyapiszkot maguk mögött hagyó tulajdonosokat, a szemetelőket, rongálókat büntetnék, a parkokat rendben tartanák, ha a járdán parkoló autóktól a babakocsi is elférne. Több fa, virág, nyilvános vécé, szeméttartó, bicikliút, pad, utcaseprő és rendőr sem ártana. Az pedig a „legek” birodalmába tartozik, hogy a szürke, ragacsos aszfalt helyén néhol díszburkolat legyen.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
