A szavak becsülete

Nem tudom, észrevette-e a tisztelt olvasó, hogy a szóinfláció soha nem tapasztalt módon nyomorítja meg közéletünket. Vegyük például a kormányoldal mostanában kedvelt frázisait: kiigazítás, reform, kiegyenlítés. Mit jelentenek ezek a kifejezések? Talán valamifajta tudatos, eltervezett cselekvéssorozatot jelölnek? Szó sincs erről, valójában az embereket megkurtító gazdasági intézkedéseknek kölcsönzik ezeket a szakszerűséget sugalló, azonban üresen kongó meghatározásokat.
Reform. Annak idején, a rendszerváltozás előestéjén eleget hallottuk emlegetni. Akkor a kibontakozás elnevezésű szószörnyeteg mellé rendelték (ez utóbbi talán a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty valamifajta magyar változata lett volna), és évekig bombázták vele a nagyérdeműt. Reform és kibontakozás. Erről harsogott a rádió, a televízió, ezt ismételgették unos-untalan a nagy hatalmú pártvezetők, a helyi hatalmasságok, a tanácselnöktől a pártbizottsági kiskirályokig. Aztán mi történt? Eltelt néhány év, és ugyanezek az emberek Európáról kezdtek szónokolni (akadt, aki Ajrópáról). Az „Európához tartozni” szóösszetételtől azóta is kiráz a hideg, nem is annyira a jelentésétől – bár az is megérne egy gondolatkísérletet –, sokkal inkább attól a tudálékos hanglejtéstől, amely ezt a kijelentést rendszerint kísérte.
Ma a tolerancia, a másság, az emberi jogok vannak soron. És mint már említettem, a reform. Különösen Gyurcsány Ferenc szájából furcsa a változás örök ígérete. Más történelmi környezetben ugyan, de a 80-as évek végén, KISZ-vezetőként ugyanúgy reformozott, mint 2006-ban. Le kell szögeznünk, hogy tényleg semmi nem változott. Maga a szándék semmiképpen, hiszen az efféle varázsigék meglebegtetése akkor és most is egyaránt az ország nyomorúságos állapotának elfedésére, a kirobbanó népharag lecsillapítására szolgált.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az ötlettelen, semmitmondó beszéd mögött tanácstalan, gondolattalan ember áll. Olyasvalaki, aki éppen választott hivatásának, a politikai mesterségnek az alapkövetelményével, a megszólalás mesterségével áll hadilábon. Miközben az ország vezetőinek a legavatottabb ékesszólóként, de legalábbis a retorika felkent bajnokaiként illene megnyilvánulniuk, valójában bajosan lehetne őket megkülönböztetni az átlagemberektől. Pontosabban, az utca embere gyakran szabatosabban beszél. Legalább nem makog, jól hangsúlyozza a szavakat, nem dobálózik idegen kifejezésekkel. Az effajta politikusok egész lénye az emberektől való távolságot jeleníti meg, és még ők csodálkoznak, ha valaki a szemükre veti, mennyire elrugaszkodtak a mindennapoktól.
Illyés Gyula írja Magyarok című esszékötetében, hogy a magyar nyelvet évszázadokon át az egyszerű emberek, a földművesek, a pásztorok, a halászok őrizték meg számunkra. Amikor az ország vezető rétegének döntő többsége németül beszélt, ők továbbra is anyanyelvükön szóltak otthonukban. A magyar nyelvet ma senki sem üldözi, rendeletekkel nem kívánják betiltani, senki sem szenved hátrányt a használata miatt, mégis mintha nem becsülnénk kellőképpen. A televíziók telis-tele vannak finomkodást mímelő, nyávogó sztárocskákkal, ostoba, sznob műsorvezetőkkel, hebegő-habogó meghívottakkal. Ha valaki történetesen a képernyőről próbálna magyarul tanulni, joggal hihetné, hogy egyidejűleg feltétlenül el kell sajátítania az arcrángást, a laza mozdulatokat, a hányaveti viselkedést. Létezik ugyanis posztmagyar metakommunikáció, valamifajta hollywoodi alapokról induló, magyarizált mozdulatgarázdálkodás.
Amikor például a Székelyföldön járok, nemegyszer hallom, hogy a tizenévesek éppen ezt a módit követik. Joggal hihetik, hogy Budapesten mindenki a hat kerületben lakik, hogy valami baromi ciki vagy éppen tök jó, továbbá bocsika, kovi ubi és gyümi levi. Miközben – gyakran a magyarországi utazó kedvéért – egy fiatal székely gyerek ilyeneket mond, a legszívesebben a falba vernénk a fejünket. Már itt is felütötte fejét a kór? Igen, hiszen a világfaluban gyorsan terjednek a hírek, a kereskedelmi televíziók és a szennylapok hírei, az alantas sztárpletykák mindenüvé elérnek. Csak éppen időközben elveszítjük, amitől egyediek és érdekesek lehetünk a világban.
Jól beszélni magyarul mindenkinek szent kötelessége. Semmiféle nacionalizmus nincs ebben a kijelentésben. A helyes beszéd éppen úgy a kulturált viselkedés része, mint az alkalomhoz illő öltözet, a tisztálkodás, a megfelelő magaviselet. Manapság azonban kevés szó esik az önismeretről. Amikor egy benzinfaló terepjáró a társadalmi közmegegyezés tárgya, amikor írni-olvasni alig tudó bűnözők lesznek korunk hősei, miért is várnánk bármiféle szellemi teljesítményt az ország vezetőitől? A pénz, persze fontos dolog, de talán nem kívánalma az ezzel való foglalatosságnak, hogy ellehetetlenítsük el a magyar közoktatást, s jóvátehetetlen károkat okozzunk a jövő nemzedékeknek.
Vannak, akik a Gyurcsány Ferenc- és Kóka János-féle típust „okosnak” tartják. Az ilyen emberek úgy vélik, nevezettek szellemi képességeire magánvagyonuk a bizonyság. Magyarán, Gyurcsány és Kóka azért okos, mert gazdag. Én nem vagyok ebben biztos. Mi van, ha kizárólag azért politizálnak, hogy még több pénzt szedjenek össze? Értelmiséginek nevezni őket pedig akkora aránytévesztés, mint a Mónika-show háziasszonyát szellemi lénynek tartani, csak azért, mert műsorvezetői élete előtt talán egyetemet is látott belülről.
Értelmiséginek, alkotó embernek lenni tehát nem pénzkérdés. A tudás megszerezhető és el is felejthető. És általában véve a politikusi szerep nem kedvez az emlékezetnek. A halhatatlanság ugyanis nem hatalmi kérdés, és nem lehet megvásárolni. Ma már senki sem tudja például, ki volt a pénzügyminiszter 1906-ban, amikor Ady Endre megjelentette az Új verseket (utánanéztem: Wekerle Sándor).
Vissza kellene adnunk a szavak becsületét. Értelmes, gondolkodó emberekre van szükség a közéletben, önálló szófordulatokkal, nyílt beszéddel, jóakarattal. Mert siralmas állapotainkat tökéletesen illusztrálja a közbeszéd romlása, a politikai elit műveletlensége, kiüresedése. Ezen változtatni nem pusztán jó ízlés dolga, ha jobban tetszik, nemzeti sorskérdés is.
A nagy író, Kodolányi János kevéssel halála előtt így fogalmazott: „Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi föl az életét, mit tagad és mit nem vall a magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától. És nem véletlen, milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolni előtte, és tudomásul kell vennie, akármennyire zúgolódik is gyenge óráiban, és bárhogy szeretne tőle néha-néha megszabadulni.”