A történész emlékiratai

Hogy az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján a valóságot, a tényeket sorakoztató vallomások megszülessenek, ahhoz meg kell szólalni az illetékeseknek, a tanúknak, a hiteles embereknek, mert ezt kívánja a történelem. A különböző megemlékezésekre készülődők, akik magukat a legfontosabbnak próbálják feltüntetni – többek közt a szocialista–liberális kormány – megtette az előkészületeket az értékelésekre. Fennen hirdetik, ők 1956 örökösei, hiszen az októberi megmozdulásokat a „baloldal” készítette elő. Elhangzott: baloldali ellenállás nélkül nem lett volna ’56!
De a pesti utcákra kiömlő vért hivatalos koszorúzásokkal nem lehet kitörölni a tragikus magyar történelemből. Vannak, vagyunk emlékezők, és szükséges, hogy a még meg nem jelent vallomások, dokumentumok napvilágot lássanak, mert megsokasodtak a hamisítók, a félrevezetők.
A leleplezések debreceni történetének kötetét Bevérzett mámor 1956 címmel Für Lajos történész – úgyis mint szemtanú, résztvevő – tette az asztalra, mintegy példázatul is: így emlékezzünk 1956-ról. Mint írja, a hajdúvárosban néhány órával megelőzték a pesti fiatalokat a tüntetésben, a vörös csillagot és a vörös zászlót először a vagongyár előtti felvonulók távolították el, Magyarország szovjetek általi megszállásának egyik legerősebb fellegvárában. Debrecenben dördültek először sortüzek a fegyvertelen tömegre. A fővárosban a fegyveres ellenállás még javában tartott, a debreceni forradalmi bizottmány vezetőit már állig felfegyverzett szovjet katonák tartóztatták le, és hurcolták szovjet katonai fogdákba, de erről akkor az ország semmit sem tudott.
A tisztánlátás érdekében néhány ismeretlen momentum a megjelent „vádiratból”. Azon a történelmi napon, október 23-án délután, amikor a tüntetés híre szétfutott, már 30-40 ezres tömeg tolongott a városközpontban, és amikor elterjedt, hogy a rendőrségen letartóztatott fiatalok vannak, a tömeg odatódult követelni szabadon bocsátásukat. Ide vezényelték az ÁVH egységeit, és minden meggondolás nélkül megszületett a tűzparancs, a gyilkos fegyverek eldördültek. A statáriumot másnap Debrecenben is kihirdették, de válaszként a munkások sztrájkba léptek. Azután a megyei pártbizottság vezetői elkezdték az alkudozásokat. Október 25-én a megyei pártszékházba hívták a forradalmi bizottmány tagjait „ősi recept szerint – írja Für Lajos –, ha valamit megállítani nem tudunk, akkor álljunk az élére”.
Komócsin Zoltán, a Hajdú-Bihar megyei pártbizottság első titkára látszatmegoldásként a forradalmi bizottmány élére Péter János hírhedt kollaboráns püspököt javasolta, amit a jelenlévő fiatalok, munkások elvetettek. (Megjegyezzük, a Kádár-kormány külügyminisztereként, már mint az MSZMP Központi Bizottságának tagja kap fontos megbízatást.) Álságos volt már maga a jelöltállítás is, hiszen a tömeg, a város, a környék szeme láttára már október 26-tól szakadatlanul özönlöttek az országba a szovjet páncélos egységek Budapest felé tartva.
Für Lajos történészi felelősségű beszámolója (ő maga a forradalmi bizottmány titkára volt) a forradalmi napok minden fontos eseményét pontosan és hitelesen tárja elénk. Naplója felhívja a figyelmünket, milyen összeesküvés szerveződött előre kidolgozott lépésekben Magyarország ellen egészen a szovjet katonai beavatkozásig. A Hajdú-Bihar megyei pártbizottság vezérei október 27-én „hősies elszántsággal” a debreceni szovjet repülőtérre menekültek. Mikoján és Szuszlov jelentéseiből derült fény arra, Komócsinék többször javasolták, hogy a várost szállják meg az oroszok.
November 4-én hajnalban betörtek a megyei forradalmi bizottmány ideiglenes szállására, ahol a bizottmány tagjai együtt töltötték az éjszakát, reggel Budapestre készültek. Üvöltözések közepette megkötözték, és megerősített őrizetben hurcolták őket a Szovjetunióba.
A meghurcoltatás a hazatoloncolás után sem ért véget. Itthon kezdetét vették a felelősségre vonások, szétszórattunk, megaláztattunk, és menekülésre is kényszeríttettünk.
Ez már nincs a könyvben, de hozzátartozik az igazsághoz: Für Lajos, a rendszerváltozást követő első nemzeti kormány honvédelmi minisztere kapta azt a feladatot, hogy a szovjet megszállókkal hosszú, gyötrelmes tárgyalásokon egyezzen meg a csapatkivonásokról. Erről írott nagy könyvében megemlíti, hogy ’56-osként a szovjet hadifogság cellájában olyan messze volt tőle e beteljesülés, mint az álom.
Új kötetében, 1956 felidézésében kétségek is megfogalmazódnak. „Ez a kápráztató, megvilágosító fényrobbanás, mint valami száraz villám, úgy csapott be Európa és a század közepébe. Vajon meg tudja-e őrizni eredeti, eszméltető fényét ez a különleges nemzeti robbanás? Lesznek-e majd őrzők, akik vigyáznak a strázsán? Marad-e az igazság, ’56 nemzeti és egyetemes igazsága?”
Nagy Gáspár költői üzenetét így idézi: „Csak a hősöknek és a mártíroknak van igazuk.” Ezért kell megsokszorozni az emlékeket, ezért kell elmondani hitelesen mindent a hősökről, a mártírokról, ’56-ról, mert ez történelmi kötelesség.