Amiért Amerikának jól jön a fenyegetés

Startoltak a phenjani rezsim rakétái, és ezzel együtt mintha jól hallhatóan fellélegzett volna a „nyugati” világ – különös tekintettel az Egyesült Államokra és ázsiai szövetségeseire. A szovjet Scudból elszármazott egzotikus lövedékek indítása erőt sugárzó jelenség, ám a tegnapi nap tökéletesen bizonyította, hogy Észak-Korea rakétatechnológiája még messze nem éri el azt a szintet, amelyet a tömegmédiumok sugalltak az elmúlt időszakban.
Elméletben – a napvilágra került, teljes mértékben megbízhatatlan információkra alapozva – az is elképzelhető, hogy az észak-koreaiak ezúttal csak rakétáik egyes funkcióit akarták vizsgálni, azok maximális hatótávolságát, esetleges műholdpályára állító képességét nem. Ezt a lehetőséget azonban az teszi valószínűtlenné, hogy 1998-ban Phenjan már hajtott végre nagy hatótávolságú rakétával kísérleti lövészetet: az a lövedék elhaladt Japán felett, s bár az általa hordozott műhold nem állt pályára, annak maradványai az alaszkai Aleut-szigetek közelében csapódtak a Csendes-óceánba. A megfigyelő számára 2006-ban Észak-Koreának aligha sikerült jelentős előrelépést demonstrálnia 1998-hoz képest.
Bár kétség sem férhet hozzá, hogy Észak-Korea embertelen, sztálinista rezsim, amely hatalmi ambíciói érdekében saját népe kiéheztetésétől sem riad vissza, a rakétaügy amerikai kezelése sem példa a követendő, nemzetközi stabilitást elősegítő magatartásra. Washington ugyanis jól érzékelhetően arra használja a botladozó phenjani törekvéseket, hogy igazolja többrétegű rakétavédelmi rendszerek kifejlesztését és szolgálatba állítását. Bár ez a rendszer ma még rendkívül korlátozott volumenű, és így korlátozott képességekkel rendelkezik, tömeges telepítés esetén perspektivikusan elavulttá teheti a többi nagyhatalom interkontinentális rakétákra alapozott nukleáris elrettentő képességét. Mindez természetesen felboríthatja azt a status quót, amely a mai „világrendetlenség” számára is halvány keretet biztosít, megkeményítheti a stabilizálódó Oroszország és a feltörekvő Kína magatartását, illetve fokozhatja a nem állami tényezők (terroristák) törekvését olyan tömegpusztító fegyverek megszerzésére, amelyek nem igényelnek hagyományos értelemben vett célba juttató eszközöket.