Két éven át 1958 előtt a brit külügyminisztérium közel-keleti osztályán működött. Akkoriban semmi dolga nem volt Magyarországgal?
– Semmi. Amikor 1956-ban külügyi szolgálatba léptem, Magyarországgal kapcsolatban csak a Mindszenty-per jelentett számomra valamit. Mint katolikust, megindított Mindszenty bíboros és más egyházi vezetők, például Berán érsek mártírsorsa Közép-Európában. De a minisztériumban azonnal teljesen belemerültem a Közel-Kelet ügyeibe. Ez a szuezi válság éve volt, és én bekapcsolódtam a közel-keleti osztály lázas munkájába. Magyarországra csak október 23-án figyeltem fel, és amikor a tragédia bekövetkezett, a magyar események foglalkoztattak érzelmileg legerősebben. Szuezzel kapcsolatban megoszlottak az érzelmeink, tudtuk, hogy a brit kormány akciója helytelen, de elfogadtuk, hogy jó oka lehetett rá. Ezzel szemben Magyarország esetében nem volt kételyünk: a szovjet beavatkozás bűn volt, a magyar nép pedig áldozat. Így érzelmileg egyértelműbben ítéltük el a szovjet, mint az angol–francia szuezi akciót.
– Miközben a brit külügyminisztérium elsősorban Szuezzel volt elfoglalva, mennyire érezték a szovjet tömbön belüli forrongást?
– Már áprilistól kezdve tudomásunk volt Hruscsov nevezetes titkos beszédéről, felfigyeltünk a poznani tüntetésekre, Budapesten a Petőfi-köri vitákra, egyszóval tudtuk, hogy fontos események játszódnak le, csak arra nem számítottunk, hogy ez olyan drámai folyamathoz vezet majd Magyarországon.
– Könyvében nagyon részletesen beszámol a szuezi háború közvetlen előzményeiről. Ez meghazudtolja azt a feltételezést, hogy az angol– francia–izraeli akciót azért hajthatták végre, mert a magyar forradalom megingatta a Szovjetunió hatalmi egyensúlyát, hiszen a szuezi beavatkozást hónapokon át tervezték. Eszerint a két eseménynek nem volt köze egymáshoz?
– De igen. A Kreml presztízsét már megtépázta, hogy kénytelen volt egyezkedni Gomulkával Lengyelországban. A szuezi háborúban nem siethetett védence, Naszszer segítségére. Egyszerűen nem engedhette meg, hogy még nagyobb megaláztatás érje Magyarországon. Ilyen értelemben volt köze Szueznek a magyar forradalom leveréséhez. És még valami: az ENSZ egyhangúlag és a lehető legerélyesebben elítélte a szuezi beavatkozást. Sem ideje, sem hajlandósága nem volt arra, hogy hasonlóan elítélje a magyarországi szovjet beavatkozást. Így hát két tényező is összekapcsolja a két eseményt. Ezen túlmenően, ha arra gondolunk, hogy mi minden késztethette a szovjet vezetőket a november 4-i támadásra, három dologra kell gondolni: a magyarországi helyzetre, a Nyugat magatartására, és arra, hogy mi lehet a magyarok sikerének a hatása a szovjet tömbön belül. Szerintem ez a három meggondolás késztette az oroszokat a támadásra, nagyjából 40-40-20 százalék arányban, amelyben a 20 százalék Magyarország jövője volt, 40-40 százalék pedig az, hogy a Nyugat és a szovjet tömb milyen következtetéseket vonna le a Kreml tétlenségéből. Mindehhez hozzájárulhattak a Népköztársaság téri lincselések is.
– Amikor 1956 folyamán egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nyugtalanság érezhető a szovjet tömb több országában, nyugati kormánykörökben örültek-e ennek, vagy inkább attól tartottak, hogy hátráltathatja a közeledést a Nyugat és a Szovjetunió között?
– Jó kérdés, de nincs rá határozott válaszom. Azt hiszem, hogy általában örültek, hiszen az egész nyugati politika a kommunista terjeszkedés feltartóztatására irányult, és a tömbön belüli nyugtalanság gyengítette a Szovjetunió nemzetközi helyzetét. Amellett a nyugati kormányok nem voltak teljesen cinikusak, és saját érdekeik mellett őszintén kívánták, hogy a kelet-európai országok lakosságának javuljon a sorsa. De kétségtelenül fennállt némi aggodalom, hogy ha Kelet-Európában valahol túl messzire mennek, az felboríthatja az egész európai egyensúlyt.
– Könyvének címe 1956 – Szembeszállás a hatalommal. De ez nem- csak a magyar forradalomra vonatkozik, hanem Nasszer akciójára is, amikor államosította a Szuezi-csatornát, sőt valamelyest arra is, hogy Nagy-Britannia és Franciaország az amerikaiak háta mögött, sőt akarata ellenére döntött úgy, hogy megtámadja Egyiptomot.
– Hogyne, feltétlenül. Hozzá kell még tennem, hogy ez a szembeszállás az amerikaiakkal még sokkal erőteljesebb lett volna, ha a franciákon múlik. A brit felfogás az volt, hogy Anglia nem elég erős gazdaságilag, nem engedheti meg magának, hogy semmibe vegye az amerikaiak ellenkezését. De ilyen szembeszállás volt a hatalommal a Közel-Keleten nemcsak Nasszer szuezi fellépése, hanem például az is, hogy Huszein jordán király egyszerűen menesztette Glubb brit tábornokot. Ilyesmi korábban elképzelhetetlen lett volna, de persze Huszein nem szegülhetett szembe az arab nacionalizmussal.
– Visszatérve Magyarországhoz: azt írja könyvében, hogy amikor 1958-ban Budapestre küldték, figyelmeztették, hogy valóságos temetőbe megy. Amit tapasztalt, az megerősítette ezt a figyelmeztetést. Hitte akkor valaki a Harmincad utcában, vagy a Szabadság téren, hogy Kádár valamikor hozzákezd egy olyan reformpolitika megvalósításához, amely tulajdonképpen Nagy Imre eredeti célja is volt, amíg magával nem ragadta a nemzet forradalmi lelkesedése?
– Nem, de különbséget kell tenni az amerikai és a brit álláspont között. Az amerikaiak egyértelműen büntetni akarták a Kádár-rezsimet, és ezzel tulajdonképpen az egész országot. Mi viszont bizonyítani akartuk, hogy különbséget teszünk a kormány és az ország között. 1959-től kezdve azon voltunk, hogy elérjük a magyar társadalom befolyásos elemeit, megértessük velük, hogy az országot tiszteljük, csak a Kádár-rendszert nem. Ezt kulturális kapcsolatok kiépítésével akartuk elérni. Ez az én dolgom volt, mivel akkor nem működhetett Magyarországon a British Council, tehát nekem kellett ezeket a kapcsolatokat kiépítenem és adminisztrálnom. Előadásokat szerveztünk a követségen, magyar írókat hívtunk meg Angliába. Én magam sok jelét láttam annak, hogy a lakosság körében Kádár és rendszere kezd kevésbé népszerűtlenné válni, viszont ugyanakkor láttuk azt is, hogy a rendszer milyen erőszakosan viszi keresztül a mezőgazdaság kollektivizálását. Általában azt mondhatjuk: három részről hangzott el az, hogy „soha többé”. Az oroszok azt akarták, hogy soha többé ne kelljen tankokat küldeni a kommunista rendszer védelmére; a magyar vezetők soha többé nem akartak olyan helyzetbe kerülni, hogy veszély fenyegesse őket, és a nemzet sem akart soha többé keresztülmenni egy levert forradalom rémségein.
– Megjegyzi könyvében, hogy az egykori szovjet tömb szabaddá vált országaiban gyakori kormányváltozások nem veszedelmesek, hanem épp ellenkezőleg, a demokrácia jelei. Magyarországon az idei választás nem hozott változást, de igen súlyosak, érzelmileg is telítettek az ellentétek kormány és ellenzék, és ezek támogatói között. Mint tájékozott, de kívülálló megfigyelő, hogyan látja ezt a helyzetet?
– Meg kell mondanom, hogy nem vagyok tisztában a magyar politika részleteivel, de azt hiszem, elég jól sikerült megismerkednem a magyarokkal és mentalitásukkal. Nagyon szomorú, ha valóban olyan mélyek az ellentétek, mert, amint könyvemben Nagy Imréről írtam, elvhűségével, azzal, hogy nem szegődött Kádár mellé, hanem kitartott népe mellett, becses örökséget hagyott maga után: a nemzeti egységet. Ezért különösen lehangoló, hogy miután ’89–’90-ben végre megvalósult az, amit ’56-ban a nemzet és ő akart, egy évtizeden belül mégiscsak megosztódott az ország. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy az egyébként vonzó magyar karakterre nem jellemző az összetartás. Ezért azt kell hinnem, hogy az érzelmileg telített polarizálódás jellegzetesen magyar jelenség. Lehet, hogy a demokrácia létrejöttének módja is oka ennek a polarizálódásnak. 1989-ben a magyarok és a lengyelek voltak leginkább készen a rendszerváltozásra, mert ők tágították legjobban a kommunista rendszer korlátait. Éppen ezért ezekben az országokban a kommunista rendszer magától omlott össze, viszont nagyon hamar felszínre kerültek az ellentétek a múltban játszott szerepek, az állami vagyon megkaparintása fölött. Úgy látszik, hogy ezek az ellentétek mélyültek, ahelyett, hogy feloldódnának.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
