Báránysült

A gazda másodszor is gondosan megfente a kaszakővel a nagy konyhakést. Ujja hegyével meg is tapogatta, majd az istállóablak párkányára helyezte. Aztán szinte lábujjhegyen surrant az ajtóhoz, hogy távozzék az istállóból, hátrahagyva a gyilkos szerszámot. Már becsukta maga után az ajtót, amikor meghallotta a barika bégetését. Mintha felcsukló zokogás lenne.
A béna lábú kisbárány az istállóban talált otthonra, amióta a juhokat eladták. Bognár gazda átszervezte a gazdaságát, mert nősülés előtt állt a fia, aki most lépett a huszadik évébe. Különválik a család, az öregek átköltöznek a felső házba, a fiatalok meg a lenti kis szobában próbálnak boldogulni. Birkákra már nem lesz szükség, teheneket tartanak majd a fiatalok, meg disznókat hizlalnak. Az kifizetődőbb, bár több törődéssel jár.
A juhokat egy ismerős vette meg jó pénzért. Hanem mielőtt elhajtotta volna a nyájat, a jobb első lábára béna barit kiterelte az udvar közepére: „Ezt a sántát nem viszem el – mondta nevetve. – Maradjon neked is magja belőle!”
Így hát a kicsi, Bari Mari, mert így nevezték el, ott maradt az istállóban, a tehenektől elkülönítve lelt új otthonára a szalmán. Rozi, a gazda felesége külön etette, kényeztette a kisbárányt.
A közelgő lagzin kívül más ünnepre is készült a család: ezüstlakodalomra. A Józsi gyerek számolta ki a napokban, hogy szülei éppen huszonöt évvel ezelőtt álltak oltárhoz. Ezt meg akarta ünnepelni a család, nagyban készült rá Rozi is, akit valaha a legszebb lányként emlegettek a faluban. Amikor a nagy esemény szóba került, csípőre tett kézzel perdült az ura elé: „Mivel kedveskedjek kendnek a nevezetes napra? Mit enne, mondja már, olyasmit sütök-főzök, ami után megnyalhatja a száját. Emlékszik még, mit evett a lakodalomban?”
Erre ugyan már nem nagyon emlékezett a férj, de a kérdésre azt válaszolta hirtelenében: „Megennék már egy jó birkapaprikást. Vagy báránysültet. Tudod, mikor ettem utoljára bárányhúst?”
Hát bizony annak jó pár esztendeje múlt már. Egyszer, emlékezik, a komáját kísérte el a szenttamási vásárba, mert az tehenet szándékozott venni. A jól sikerült vásár után meglátogatták a lacikonyhákat is. Sátrak alatt felállított parázssütőkön percegett a sült hús. Ott evett báránysültet, sokszor visszagondolt jó ízére. Ezért jutott most eszébe a bárány.
Mi lenne, ha a béna kis barit leölné, és Rozi megsütné a kemencében? Nem rossz gondolat. Mit kezdjen egy béna lábú kisbáránnyal? Még legelni se tudja kicsapni. Igaz ugyan, hogy a kis magatehetetlen jószág közben a család kedvencévé vált. Rozi, a felesége is dédelgette, sokszor tépett neki friss füvet a kertben. Bognár gazda is kedvelte, ha az istállóban járt, el nem mulasztotta, hogy megsimogassa bozontos fejét: „Hogy vagy, kisöreg?”
Érezte, hogy valami beleszúr a szívébe, amikor közölte kívánságát a feleségével. A késfenés közben is úgy érezte magát, mint egy áruló. Nem mert a bárány felé se tekinteni. Hóhér!
Nem akarta, hogy észrevegyék rajta a sajnálkozást, kiment hát a kertbe herét kaszálni. Pedig volt elegendő friss takarmány a pelyvásban az állatoknak. De a munka feledtette vele a szomorúságot. Egy időre, hogy aztán még jobban marcangolja a szívét.
Aztán nem esett erről több szó. Ebéd után a gyerek segített felfűteni a kemencét. Két kéve száriziket hozott be a hátsó udvarról. De a felesége hiába várta a frissen nyúzott bárányhúst, kiküldte hát a fiát, kerítse elő az apját. A gyerek riadtan érkezett viszsza, s intett az anyjának, aki követte. Az istállóajtót résnyire kinyitották, és azon át figyelték: a fejőszéken ült, ölébe vonta a bárányt, és simogatta a fejét. Rozinak az jutott eszébe, hogy lány korában egyszer ilyen áhítattal simított az ő fején is végig ez az erős ember az első csók után… Halkan becsukta az istállóajtót, és visszament a fiával a konyhába. Munkához látott.
Aznap túrós csusza volt az ünnepi vacsora. És boldogok voltak…