Búcsúzik a keleti indián

Az idei nyár során ötvenötödik alkalommal kerül sor az észak-németországi Bad Segebergben a hagyományos szabadtéri játékokra. A schleswig-holsteini város színpadán tovább él az amerikai Vadnyugat története, a sápadt arcúak és az őslakó indiánok legendás küzdelme. A nosztalgia körüllengte történetek a hihetetlen fantáziával megáldott Karl May regényeire épülnek, örök emléket állítva a hajdani amerikai történelem gonosz és nemes képviselőinek.

A banditavezér Santer ismételten szembetalálja magát Winnetouval, az apacsok tiszta lelkű törzsfőnökével és annak hű barátjával, Old Shatterhanddal. A tavalyi idényben kétszázhatvanezer személy látogatta az előadásokat. Ezúttal a nézők hangulatát nem- csak Winnetou halála befolyásolja, hanem az a tudat is, hogy utoljára láthatják a mindig békére törekvő indián szerepében annak színpadi megtestesítőjét, Gojko Miticet. A kettéosztott Németország előbb „keleti”, majd 1992-től kezdve annak „egyesített” indiánja mögött szeptember 10-én végleg lehullik a függöny.
A hatvanhat esztendős Mitic pontot tesz kalandos, a politikai változásokon átesett, sikerekben gazdag pályafutásának a végére. Csak itt, a köztársaság északi sarkában több mint ezer alkalommal kötött vérszerződést, szívta el a békepipát, jutott túl a szalonokat romokká aprító verekedéseken, ásta el, majd ismét elő a harci bárdot, és hangoztatott hímes mondásokat, mint: „Olyan hideg a hangod, mint egy befagyott téli tó!”
Összesen négy évtizeden keresztül volt profi indián. Előbb a hajdani szocialista országok mozilátogatóinak kedvence, majd a vasfüggöny másik oldalán – a nyugati konkurens, a francia Pierre Brice visszavonulása után – annak méltóan népszerű utódja. „Néhány évig még eljátszogathattam volna a szerepet, de úgy éreztem, tanácsosabb lesz még győztesként elhagyni az arénát” – magyarázta döntését Mitic. És közben talán arra is gondolt, hogy az oldalán színre lépő Old Shatterhand alakítója majd’ húsz évvel fiatalabb, mint ő. E rizikó vállalása helyett okosabb lesz az ellenség golyójától eltalálva átlépni Manitu örök birodalmába.
E jelenet száztizenhárom éves múltra pillant vissza. Karl May – 1893-ban piacra került „Winnetou III” című művében – már elbúcsúzott a legendás indián főnöktől. Az akkori sápadt arcúak kései örökösei – filmproducerek és színházigazgatók – úgy vélték, hogy Manitu döntése nem felelt meg a modern kor követelményeinek, túl korán szólította magához az apacsok vezérét, akire a földön sokkal nagyobb szükség van, mint az indiánok paradicsomában. „Winnetou nem léphet ki az élők sorából” – hangzott az üzleti érdekből fakadó jelszó. A celluloidkockák forgatói soha nem tévesztették szem elől a produkciós költségek csökkentésének lehetőségeit. A kort megelőző globalizációs gondolkodás Jugoszláviába csábította őket, ahol a természeti körülmények és az alacsony honoráriumok egész sor westernfilm forgatásához vezettek. Ez a hullám repítette azután a testnevelő tanárnak készülő Miticet a filmek világába. A belgrádi testnevelési főiskola diákja jól lovagolt, képes volt dühös arcot vágni, tapasztalatai voltak mint kaszkadőr, és törte a német nyelvet is. A nyugatnémet Rialtó Film készítette alkotás (Keselyűk között) végén már a neve is megjelent a képernyőn, igaz, hogy németesített előnévvel: Gojko helyett Georgnak keresztelték át. Ugyanebben az időben – a nyugati konkurencia sikerei láttán – a keletnémet DEFA is foglalkozott indiánfilmek készítésének a gondolatával. De ideológiai akadályokkal találta szemben magát. Az NDK hatalmasai nem voltak Karl May-rajongók. Könyveit a ponyvaregények közé sorolták, amelyek „a kapitalista társadalom imperialista céljait” szolgálták. Az NDK mozik első „indiános” filmjének (Nagymedve fiai) forgatókönyve nem is May-ötletre támaszkodott. Az alkotás – Miticcsel a dakota törzsfőnök, Tokeiitho szerepében – bombasztikus sikert aratott. Ettől kezdve egy szocialista indián – Gojko Mitic – és egy kapitalista indián – Pierre Brice – uralta a prérit. A francia színész röviddel a berlini fal leomlása után – korára való hivatkozással – befejezte pályafutását. Helyét Mitic foglalta el, Bad Segebergben is. Itt fog elhangzani zárómonológja: „Az élet szent láng, ami lobog, addig, amíg egy nap Manitu ki nem oltja.”