Carlos Fuentes, az 1928-as születésű, világszerte ismert mexikói író a mai regényről meg a regény hagyományairól elmélkedik a Nagyvilág legújabb számában. A regény dicsérete című esszé idézi mindenekelőtt a Norvég Akadémia íróknak feltett körkérdésére adott válaszokat: „Száz közül ötvenen Miguel de Cervantes Saavedra Don Quijote de la Mancháját tartják minden idők legjobb regényének.” A szerző hozzáteszi: a spanyol bús képű lovag története változatlanul bestseller, míg az efféle regényeket író maiak körül meglehetősen bizonytalan a helyzet. „Némely írók nagy népszerűségre tesznek szert, majd örökre eltűnnek. Az elmúlt fél évszázad bestsellerei – csekély kivétellel – bús temetőt megtöltő, halott könyvek. A maradandóság azonban nem szándékos vállalkozás.”
Fuentes ezután azon tűnődik, hogy nincsen olyan „fokmérő”, mely eleve eldöntené, hogy egy regény maradandó-e vagy sem. Az író szándéka nem oszt, nem szoroz. Cervantes például mindenkihez szólni kívánt, Stendhal viszont csak kevesekhez. „Cervantes előtt az elbeszélés kimerülhetett az egyszeri olvasatban: epikában olvasták a múltat, pikareszkben a jelent. Cervantes már elegyíti a múltat és a jövőt, és olyan kritikai folyamattá alakítja a regényt, amely először azt kínálja, hogy olvassunk könyvet egy emberről, aki könyveket olvas, majd ez a könyv átalakul, s immár egy olyan emberről szól, aki tudja, hogy olvassák őt.” Sokan és sokat tűnődtek már a spanyol mester remekművén, s miután Fuentes is megteszi ezt, sorra veszi a regény történetének néhány meghatározó állomását Rabelais-tól Thomas Mannig, Melville-től Kafkáig, megállapítva, hogy e művek „feltalálják azt, ami hiányzik a világból”. Majd a mai gondokra térve kimondja: „Megrohamoz minket az a nyugtalanító, bár passzív félelem is, hogy küszöbön az apokalipszis, mert ahogy Goethe mondta, »Isten megszűnik szeretni teremtményeit, el kell hát pusztítania őket, és újra kell kezdenie a teremtést«.”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
