Elektrohomeopátia

Ami mellett tények beszélnek, annak létezésére nézve minden bizonyítás fölösleges, a czáfolás pedig lehetetlen – írta magabiztosan Kőfalvi Vidor főgimnáziumi tanár Cesare Mattei (1809–1896) gróf Új vade-mecum című könyvének előszavában. A lelkes pedagógus által magyarra ültetett kis munka 1884-ben jelent meg Szombathelyen, özvegy Seiler Henrikné nyomdájában. Témája a XIX. század végén páratlan gyorsasággal terjedő gyógymódnak, a homeopátiának egyik – ma már kevésbé ismert – válfaja, az elektrohomeopátia.
Kőfalvi Vidor optimizmusa annak köszönhető, hogy a csodagyógymód képzelt segítségével megszabadult kínzó gyomorfekélyétől. Nem meglepő, hogy gyógyulása fölött érzett örömében az eljárást minden betegség kúrálására alkalmasnak tartotta a ráktól a tébécéig, s úgy vélte, maga a Gondviselő adta a varázslatos módszert az itáliai gróf kezébe, hogy általa a beteges emberiség megszabaduljon nyavalyáitól.
Hasonló dolog történt a gimnáziumi tanárral, mint az újkori homeopátia megalapítójával, Samuel Hahnemann-nal (1755–1843). Hahnemann Cullentól merítette az ötletet, és kínaigyökérrel vélte orvosolhatónak a maláriát abból a megfontolásból, hogy az is okozhat hidegrázást. Saját magán kísérletezett, s arra a meggyőződésre jutott, hogy a contraria contrariis elvét, amely szerint a betegségeket mindig az ellentétükkel kell legyőzni, a similia similibus curanturral, a hasonló hasonlóval gyógyíttatik elvvel kell fölváltani. Vagyis nem paradigmaváltás történt, nem a tudományos ismeretek halmozódása vezetett új elmélet születéséhez, hanem egy igen régi, ókori eredetű nézetet porolt le Hahnemann. Ezt magyarázták és fejlesztették tovább követői egészen napjainkig. Rendkívül összetett társadalom-lélektani és gazdasági okai lehetnek az utóbbi kétszáz évben a homeopátia fel-fellángoló népszerűségének.
Cesare Mattei és Samuel Hahnemann módszere között jelentős különbség van; az olasz gróf ötlete inkább egy technikai újdonság nehezen értelmezhető jelenségeire épült. A homeopátia és az elektrohomeopátia „utóélete” is nagyon eltérő volt: Mattei gróf eljárását hamar elfelejtette a hálátlan utókor; Kőfalvi Vidor könyve csak egyetlenegyszer jelent meg nyomtatásban, míg például Argenti Döme Hasonszenvi gyógymódja legalább nyolcszor. Ez utóbbi munka nagyobb hatását mutatja, hogy tévedéseit többen is igyekeztek megcáfolni, míg – legalábbis Magyarországon – az elektrohomeopátiára ügyet sem vetettek.
Így aztán Kőfalvi Vidor egyenesen Bécsbe küldte a gyógyulni vágyókat Adolf Skofitzhoz, aki levelezés után is pontos diagnózist tudott nyújtani potom öt forintért, s a készítmények ára is igen jutányos volt, ráadásul postai utánvéttel is hozzá lehetett jutni a szükséges szerekhez. A rendkívül egyszerű és hatásos elektrohomeopátiának persze rögtön támadtak utánzói is, akik viszont semmiféle kapcsolatban nem lévén a gróf bolognai kórházával, egyszerű hamisítók, tudománytalan kóklerek voltak. Budapesten dr. Wagner, Szegeden egy Kovács nevű sarlatán élt vissza az elektrohomeopátia módszerével.
A „táv- és öngyógyítás” fontos szempont lehetett az elektrohomeopátia kidolgozásakor, mert Mattei gróf könyvében büszkén ígér gyógyulást azoknak is, akiknek nincs lehetőségük orvoshoz utazni: „Ó ti fiai a Kaukasusnak, Kaliforniának, Jawanak és Sandwich szigeteknek! – olvashatjuk az előszóban. – Magatok akarjátok magatokat gyógyítani a rákból? Ime! Ez a legegyszerübb mód: vegyetek C. A. fürdőket, bedörzsöléseket, befecskendezéseket, C5 C 10. Alkalmazzatok piros és sárga Electricitást a hat főhelyen.”
Hát ilyen egyszerű a dolog, pár sornál többet kár is lenne vesztegetni a rák gyógyítására. Mattei gróf szerint minden betegség a vér vagy a nyirok, súlyos esetben mindkettő megromlásából következik. A legjobb diagnoszta maga a beteg, aki egyszerűen elmondja az orvosnak, hogy mi baja. „A beteg nem fogja mondani: az én bajom ujképződmény, leucom vagy sarcom (huskinövés). De azt fogja mondani, az én bajom rákos baj.”
Így persze könnyű. De a gyógymód sem sokkal bonyolultabb. Kétféle főszer van: az Antilynphaticik és az Antiangioticik. Azután vannak különleges szerek, például a Febrifugo I., amelyet láz és „remény nélküli” esetekben kell bevenni egy pohár vízben. És vannak a folyékony szerek, a piros, sárga, zöld, fehér és kék „Electricitások”. Ezeket a készítményeket külsőleg és belsőleg is alkalmazni kellett; külsőleg köpölyözéssel, vagy ha ez nem volt lehetséges, borogatás gyanánt. Megoldást jelentett az is, ha egy vassodrony egyik végét a beteg testrészhez tartották, a másik végét viszont a megfelelő folyadékba mártották 10–20 másodpercig.
Sajnos Mattei gróf arra nézvést már kissé határozatlan volt, melyik színes folyadék mire jó, viszont kész elméletet gyártott az „Electricitások” hatásmechanizmusáról: „A természetben kétféle Electricitás van: tevőleges és nemleges (positiv és negativ); épp úgy az emberben. Ha fájdalmak bántják, ez azt bizonyítja, hogy a kettő közül az egyik túluralkodó; innen a szükség, hogy köztük az egyensúly helyreállíttassék.” De hogy miért éppen ötféle folyadék kell a kétféle „Electricitás” egyensúlyának helyreállításához, nem tudni.
A könyv végén egy betűrendes betegségmutató található, amely alapján bárki kikeresheti a maga bajának a hatásos gyógyszerét. Mivel az elektrohomeopátia rendkívül egyszerű eljárás, kevés hatóanyaggal dolgozik, nem meglepő, hogy néha a legkülönfélébb betegségek kúrálására is azonos szereket javasol. Például az őrjöngésre, az ótvarra, a köszvényre, az „iszákossági őrületre” és a kopaszságra Mattei gróf egyaránt az Antiscrofoloso 1. nevű készítményét javasolta.
De mi van, ha mégsem hat az elektrohomeopátia? Nos, erre vonatkozóan három főszabály lehetséges: 1. A bajt nem ismertük fel, és így helytelen szert választottunk. 2. Az adag helytelen, következőleg szükségképpen meg kell változtatnunk az adagot, sőt magát a szert is. 3. Oly betegséggel van dolgunk, mely a végső fokra jutván gyógyíthatatlan.
Igaza lehetett Kőfalvi Vidor főgimnáziumi tanár úrnak: itt a cáfolás csakugyan lehetetlen. A világ valahogy mégiscsak túljutott az elektrohomeopátián.