Elnökölni hárommillióért?

Amennyiben választanod kell, inkább rádióelnök legyél, mint tévéelnök – mondja pihent agyú barátom, aki szereti olyan lehetőségeken járatni az eszét, amelyeknek vajmi csekély a valószínűségük. Olykor azon tűnődik, vajon Alonso helyében bemenne-e a bokszutcába tíz körrel a futam vége előtt; máskor meg azon, mit tenne a mindenkori kormány abban az esetben, ha a versailles-i békeszerződések aláírói hirtelen belátnák, hogy helytelenül cselekedtek, s vissza kell állítani a méltánytalanság előtti állapotot. Alonso dilemmája hidegen hagy, békeszerződés dolgában azonban megegyeztünk abban, hogy a magyar kormány minden bizonnyal foggal-körömmel tiltakozna a váratlan internacionális ajánlat ellen: nagyobb ország, nagyobb gond, nagyobb deficit – inkább visszabontanák a Parlamentet az arányos méretre. Barátomnak ez a kijelentése a médiaelnökökről mindenesetre felcsigázott. Miért rádióelnöknek lenni a kifizetődőbb? Nem maradtam sokáig kétségek között. A köztévének már nincsen elkótyavetyélhető székháza, a közrádiónak viszont van. Nem is akármilyen: központi fekvésű, az árnyas Múzeumkert mögött, ráadásul mostanában csináltak mélygarázst is a Pollack Mihály tér alá. Ezt a helyet az Isten is luxusirodaháznak, elitszálloda-komplexumnak vagy yuppie-lakóparknak teremtette. De hát ez mégiscsak ötvenhatos nemzeti emlékhely! – értetlenkedtem. Barátom erre biztosított afelől, hogy a jubileum garantáltan elmúlik, a mélygarázs viszont marad. Majd kinn hagynak a beruházók valami táblát vagy koszorúzóhelyet a notórius emlékezőknek, mint a Széna téren. Ezek után még mindig nem értettem, mi köze lehetne az aktuális rádióelnöknek a székházcseréhez meg az odahagyott ingatlan utóhasznosításához, de cimborám csak sejtelmesen mosolygott.
Napokig hordoztam magamban a problémát, amikor gyanús lett valami. A rádióelnök-választás még csak benne van a levegőben; de hogy került a képbe a tévéelnök? Elvégre a Magyar Televíziónak stabil irányítója van, akinek még messze nem járt le a mandátuma. Igaz, hogy négy kormánypárti kurátor választotta meg négy MDF-es kurátorral, de idővel ezt a sajátos demokráciamodellt is meg lehet szokni. Tévéelnököt pedig csak úgy lehet cserélni, ha az előzőt előbb leváltjuk. Megcsalta volna a szimata mindig jól értesült barátomat?
Egy gyors körtelefon eddig megbízhatónak bizonyult televíziós forrásokhoz, s informátoraim szavai nyomán magam is kezdtem hajszálrepedéseket felfedezni az elnöki ülőalkalmatosságon. Az egyik bennfentes például arra hívta fel a figyelmemet, hogy elnököt puccsolni nem csak úgy lehet, mint a sértődött sztárriporter tette, aki a Népszabadságon keresztül intézett ultimátumot hivatali feletteséhez. Az igazán körültekintő trónkövetelő nem fejjel megy a falnak, s nem is faltörő kossal ront neki a főkapunak – inkább körültekintően megkeresi a hátsó bejáratot. Senki sem őrzi ezt a bejáratot? – adom a naivat, mire olyan választ kapok, hogy a Szabadság téri felfordulásban képletesen az jár ki-be az intézménybe, aki csak akar.
Erről a bizonyos felfordulásról sokkal könnyebb képet kapni, mint a potenciális puccsról. A produkált műsor minőségétől és politikai elfogultságaitól függetlenül az elnök javára írható, hogy nem akar nagyságrenddel többet költeni, mint ami a rendelkezésére áll, s ez a hozzáállás már-már üdítő a korábbi tapasztalatokhoz viszonyítva. Más kérdés, hogy a jelenlegi struktúra működtetésére kevés fedezet áll rendelkezésre. Köszönhető ez elsősorban a koalíció valóra váltott választási ígéretének, amely adócsökkentésként adta elő a választóknak a készülékhasználati (leánykori nevén: tévé- és rádió-előfizetési) díj eltörlését, miközben valódi célja a politikai kézi vezérlés biztosítása volt. Paradox módon ez a pányvarendszer nem csupán a függetlenségre törő, hanem a lojális médiumot is sújtja: ebben a csomagolós-megszorítós, paródiaszerű reformkorszakban még a megbízható kádereknek se lesznek szép napjai, ha valóban jó rádiót vagy televíziót szeretnének csinálni. Az MTV-ben például úgy csapódik le a kormányzati filozófia, hogy pénz híján kénytelenek két műszak helyett egy műszakban működtetni stúdióikat. Ez annyit jelent, hogy a Híradó és az Este kivételével jószerivel minden más hír- és magazinműsor konzervként megy majd adásba, ami bizonyosan nem a korszerű, percre kész közszolgálati televíziózás eszményének irányába mutat. A másik következménye az új, „médiabarát” adórendszernek, hogy a külső vállalkozásokat legalizálni kell – a nagyobb adóteher mellé azonban a fenntartó állam nem biztosít pluszforrást. Emiatt aztán a televízió vezetése úgy döntött, hogy a külsős szerződéseket felbontja ugyan, de nem alakítja át belsős szerződéssé. Ez akár dicséretes lépés is lehetne a közpénzekkel való takarékoskodás terén, ha történelmileg nem úgy alakult volna ki, hogy a műszaki állomány szinte egy az egyben külsősként van alkalmazva. Azaz a formális leépítés ellenére könnyen előállhat az a helyzet, hogy még az egy műszakos stúdióban sem lesz, aki az adáshoz szükséges technikát kezelje. Mindez azonban bagatell a már említett elnökpuccsoló kísérlet kiszivárgott részleteihez képest. Azt rebesgetik a házban, hogy a potenciális trónkövetelő az egyik nagy országos kereskedelmi televíziótól érkezne, s roppant magas politikai pártfogói vannak. Akad olyan jól értesült forrás is, aki úgy tudja: a hatalmi alkunak immár csak a honorárium nagysága fölötti vita az akadálya. A fölöttébb öntudatos és magabiztos jelölt havi hárommilliót szeretne kasszírozni a szakszerű intézményvezetéséért, amit azonban a jelek szerint még a magas pártfogó ellenére is sokall egy csődhatáron egyensúlyozó cégnél a titokzatos árnyékkuratórium. Mindenesetre úgy tűnik: a köztelevízió még mai állapotában is vonzó lehetőség az úgynevezett médiasztároknak.
Ha valóban folynak ilyen tapogatózó tárgyalások, az újabb adalék ahhoz, mivé lett a magyar demokrácia a szocialisták és a szabad demokraták kezén. Van ugyebár a médiatörvény, amely olyan, amilyen, de már azzal is díszítősornak nézték, hogy annyi öblös csonkakuratóriumozás után egy fura csonka kuratóriummal átnyomtak egy minden tekintetben lojális elnökjelöltet. Úgy látszik azonban, hogy keményebb időkben még lojálisabb elnökökre van szükség. Amikor azt firtattam, vajon ki lehet hárommilliós emberünk, dodonai válaszokat kaptam. Csupán egyvalaki mondott olyasmit, hogy talán pörgessem végig a bukott és bukásra álló miniszterelnökökkel együtt nyaraló médiaszemélyiségek listáját. Fogalmam sincs, kik jöhetnek szóba: elvégre egy stabil, kiforrott demokráciában komoly, fajsúlyos médiaszemélyiségek még a látszatát is elkerülik annak, hogy együtt rekreálódjanak olyan politikusokkal, akikkel aztán a műsorszerkesztés napi robotjában óhatatlanul ütközniük kellene. A másik, találgatásra okot adó körülmény pedig az, hogy ha mégis akad elnöki befutó a legszórakoztatóbb nyaralótársak közül, akkor vajon hogyan bonyolítják le a káderváltást. Régebben a kegyvesztettért egyszerűen küldtek volna egy fekete autót – ma már ez talán mégsem járható út. A kuratóriumon átnyomni ilyen átlátszó dolgot pedig még ebben az összetételben is roppant kockázatos. Talán ha venne az elnök egy mélytengeri búvársorozatot az anyósától. Vagy ha hirtelen úgy elfáradna, hogy teljesen önként a nyugalomba vonulása mellett döntene, s még egészen spontán módon az utódlásáról is végrendelkezne…
Igaza van a barátomnak. Ha már mindenképp muszáj, inkább leszek rádióelnök.