Erőltessük-e azt, ami nem megy?

Peter Mandelson, az unió kereskedelmi biztosa nagyon sajnálkozott, hogy a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) dohai fejlesztési programnak vagy Doha-fordulónak nevezett legutóbbi genfi tárgyalásait megegyezési készség hiányában fel kellett függeszteni. Mandelson a kudarcért elsősorban az Egyesült Államokat okolta, amely nem volt elég rugalmas mezőgazdasága támogatottságának csökkentésében, míg az Európai Unió – noha a tagok között belső ellentétek vannak – újabb jelentős engedményeket tett a fejlődő országokból érkező agrártermékek vámszintjének csökkentésében. „Az Egyesült Államok túl sokat kér másoktól, míg maga keveset tesz” jegyezte meg a biztos. Pascal Lamy, a Világkereskedelmi Szervezet főtitkára pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a vámok és támogatások csökkentése jelentős lendületet adott volna a világkereskedelemnek, amelyből mind a fejlett, mind a fejlődő országok profitáltak volna, így viszont a kudarc azok számára jelent politikai nyereséget, akik ellenzik a szabad kereskedelmet.
A világkereskedelem további liberalizálását szolgáló tárgyalássorozat még 2001-ben kezdődött Katar fővárosában, Dohában (innen az elnevezés), s azóta majdnem minden évben tartottak egy-két eredménytelen összejövetelt, amelyek közül talán a mexikói Cancúnban rendezett 2003-as értekezlet kudarcát lehetne kiemelni. A fejlett ipari országok, illetve alapvetően az Egyesült Államok vezetésével folyó tárgyalások lényege, hogy a fejlettek úgy jussanak hozzá a fejlődők ipari és szolgáltatási piacaihoz, hogy a lehető legkevesebbet kelljen feláldozni saját érdekeikből.
A washingtoni Nemzetközi Élelmiszer-politikai Kutatóintézet becslése szerint a fejlődő országok nyeresége a Doha-forduló sikere esetén harmincmilliárd dollár lenne, amelyen mintegy száztíz ország osztozna, országonként tehát körülbelül negyedmilliárd dollár lenne a nyereség – cserébe az iparcikk- és szolgáltatási piacok megnyitásáért. Ez az összeg valóban nem tekinthető túlzottan nagynak, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy például Magyarországon az éves fizetésimérleg-hiány mintegy harmincszor ennyi – nem utolsósorban azért, mert megnyitotta piacait, és ezzel tönkretette saját iparát.
Most az India vezette húsz ország csoportja, amely még a cancúni kudarc idején szerveződött, azon tűnődik, hogy a WTO helyett kétoldalú kereskedelmi megállapodásokkal igyekszik érdekeit érvényesíteni. A kétoldalú és regionális megállapodások máris mintegy felét teszik ki a világkereskedelemnek, a Világkereskedelmi Szervezet vezetőinek nem kis boszszúságára. A sorozatos kudarcok azonban a realitásokat tükrözik: nem lehet több mint száz, eltérő adottságú ország érdekeit egy rendszerben összehozni, mert az így létrejövő gigantikus konstrukcióban a bizonytalanságok miatti veszteség nagyobb, mint a várható nyereség. Kérdés: a Világkereskedelmi Szervezet és az Európai Unió vezetői rájönnek-e erre?