A keresztény szimbolikában a vadkan a gonosz megtestesítője, ahogy arról számtalan középkori freskó és szoborlelet tanúskodik. Nem így a Kárpát-medencében, a Krisztus születését megelőző évszázadokban élt keltáknál, akiknél a vadkan szent állat – segít a mindennapokban és megvéd a harcban. Ez az indoeurópai nyelvű nép, melynek kisebb-nagyobb csoportjai Európa-szerte (Ibériától Anatóliáig) megvetették a lábukat, a Kr. e. IV. században érte el a mai Nyugat-Magyarország területét. Leigázták az itt talált illír őslakókat, s berendezkedtek a Kárpát-medencében, míg aztán a Dunántúlon a római hódítók, a keleti tájakon a kvádok meg a szarmaták szorongatása alatt fokozatosan felőrlődtek, ám végleg csak a nagy népvándorlás viharaiban veszett nyomuk.
A kelták hajdani életére, szokásaikra és hiedelemvilágukra fény derül a nálunk is szép számmal talált sírleletekből, ám ezek értelmezésére a történettudomány – némi óvatossággal – az írek jól ismert mitológiáját is felhasználja. Soprontól Szentesig, Cserszegtomajtól Szobig, Békásmegyertől és Tatától Munkácsig, Bátorligetig, Pozsonytól Mátraszőlősig és Érsekújvárig számtalan kelta sírból kerültek elő használati tárgyak, fegyverek, ruhadíszek, ékszerek, szobrok és edények. A Gellért-hegyen és a Tabánban is volt telepük, ahol fazekasműhelyük nyomaira bukkantak.
Társadalmuk az apajogú család intézményére épült, és – ahogy minden kelta népnél – kasztszerűen különült el a köznéptől a druida papság. A férfiak varkocsba fonták a hajukat, míg a nők a kétoldalt felkunkorodó frizurát kedvelték. A hadvezérek embert formázó markolatú tőrt viseltek, melyekből Dinnyésen, Andráshidán és Szendrőn is megőrzött a föld néhány szép példányt. Ehhez mesterien megmunkált sisak és arany karperec járult, ahogy azt a szobi leletek tanúsítják. Sejthetően ismerték a „trimarkiász” katonai intézményét, amelynek lényege: a sereg egy előkelő lovagból és két kísérőjéből, fegyverhordozójából álló kisebb egységekből épült fel.
Az asszonyok gazdagon díszített, drágakővel kirakott bronz övláncokat viseltek, hozzá kar- és lábpereceket, nyakékeket, gyűrűket meg fülbevalókat. A legteljesebb, hiánytalanul megőrzött asszonyi sírlelet Kölesd-Lencsepusztáról való. A szegényebb nők vasból való fibulákat meg karpereceket hordtak, s tevékenységükre utalnak a melléjük temetett kések, ollók. Az általuk használt edények jellegzetessége az állatfejjel vagy emberalakkal díszített fül. Edericsen, Kosdon és Kakasdon ennek szép példányait találták. Egy lábatlani ásatásból előkerült urnán sárkányviadal látható, míg a szárazd-regölyi aranylelet gyöngysorának minden szemét egy-egy maszkszerű emberfő ékesíti.
A vadkan, mint már utaltunk rá, kultikus tiszteletnek örvendett náluk. Áldozati példányait a sírjukba is velük temették. A talán legszebb vaddisznószobrocska Bátáról került elő: kunkori agyaras, szikár, hosszú pofájú állatot mintáz, melynek hátán felmeredő, körkörös mintákkal ékesített sörte díszlik. A vadkan az anyaistennő szent állata volt, kicsinyített mását amulettként viselték. Ám nemcsak tisztelték a vaddisznót, háziasított változatait szép számmal tartották. Tarthatták is, nem véletlenül volt Pannónia egyik jelzője az antik világban a „glandifera”, ami makktermőt jelent. Ezüstpénzeken is megörökítették a kultikus vadkant, melyet holdszimbólumként is becsültek. Lovat is tartottak, s ezen állatokat megörökítő pénzérméik némelyikén kerék is látható, mely arra utalhat, hogy a lovat napszimbólumként tartották becsben. Tőrmarkolatokon, nyakékeken ábrázolták a mitikus sárkányt, de megörökítettek profán állatokat is: rucát, kecskét, őzet. Cserepeskenézről hollófejet ábrázoló amulett is előkerült. Tisztelték a szent fákat, és kultikus növényük volt a fagyöngy. Üsttel meg buzogánnyal jelzett istenük nevét tilos volt kimondani. Istenábrázolásaikat a később itt megtelepült rómaiak Jupiter képmásainak hitték.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
