Hazugságok feneketlen tengere

A demokrácia bizalomra épül. A választott politikus ígér valamit a választónak, kitöltetlen csekket kap a néptől, amivel azonban felelősen kell sáfárkodnia. A népnek négyévente van módja elszámoltatni a politikust; ám vannak olyan íratlan törvények is, amelyek a választási ciklusokon belül is közbeavatkozhatnak, ha bizalomvesztés esete forog fenn. Ilyen íratlan törvény, hogy ha a választott politikus kardinális kérdésben hazudik, akkor még mandátumának lejárta előtt távoznia kell pozíciójából. Bill Clintont nem azért akarta az „impeachment” eszközével megfosztani elnöki tisztétől az amerikai kongresszus, mert beosztottjával bujálkodott az ovális irodában, hanem azért, mert ezt a leplezni kívánt tényt eskü alatt letagadta. Ha magánügyben hazudik, közügyben sem hihet neki az ország – érvel a kristálytiszta washingtoni logika. A köztársaság első kormányzati ciklusában még kardinális kérdés volt a kormányzat szavahihetősége: nem véletlen, hogy a féléves múltú Antall-kabinetet arra hivatkozva akarták megpuccsolni a polgári engedetlenségnek álcázott taxisblokáddal, hogy a kormány hazudott a benzinár kérdésében. Gondoljunk azért ebbe bele, s ne csak a minden azt követő benzináremelést csendesen tudomásul vevő taxisok szégyenkezzenek picit, hanem a rákövetkező kormányok is, akik azóta sportot csináltak a permanens hazudozásból. A pártjelszavak szintjén néhány éve még a mai hunyó MSZP is az ellenlábas párt feltételezett „hazugsággyárát” akarta leállítani…
Lehet persze ilyenkor homlokráncolva a kor erkölcsén búsongani – eltökélt demokrata azonban ne törődjön bele a huzamos mélyrepülésbe! Igenis háborodjon fel, ha a kormányzati hazudozás töménysége és intenzitása elér egy olyan mértéket, amely már elviselhetetlenné teszi az életet! Ez, amit most élünk, ilyen mérték: a rendszerváltozás óta nem volt tapasztalható, hogy kormányzat a puszta létezését is hazugságra alapozza. Gyurcsány, Kóka és a többiek épp az ellenkezőjét csinálják, mint amit a választási kampányban kilátásba helyeztek. Hogy mást ne mondjak: az MSZP és az SZDSZ adócsökkentést ígért – ezzel szemben drasztikus adóemelést kíván végrehajtani. Az akut szavahihetetlenségi válságot tovább mélyíti, hogy a hazugság magyarázataként újabb hazugságokba bonyolódnak, s immár maguk is fulladoznak a hazugságok tengerében. Nem mondanak le, nem távoznak a hatalomból; inkább tetézik a generális erkölcstelenséget. Mindez mára alapjaiban veszélyezteti demokratikus berendezkedésünket.
„Nem hazudtam, de nem bontottam ki az igazság minden részletét. (…) A közerkölcs szerinti igazság politikai hazugság lett volna” – nyilatkozta maga Gyurcsány Ferenc, és még csak föl sem sandított, nem szakad-e rá az ég. „Én nem szerettem volna hezitálni a legelején. Én azt gondoltam, hogy tiszta vizet kell önteni a pohárba; és gyors lépésekkel, mert ezek nem kényelmes lépések. Vissza kell térni az egyensúlyhoz, akár annak az árán is, hogy az elején sokan fogják azt érezni, hogy nem látják a végét” – mondta másutt a miniszterelnök. Tiszta vizet a pohárba – mintha az előző pohár vizet nem ő töltötte volna. Visszatérni az egyensúlyhoz, vagyis a régi egyensúlyhoz, miközben (amúgy a jelzőhasználat miatt értelmetlen) új egyensúlyról papol – még a szlogenhasználata is velejéig hazug.
De vajon egyszemélyi felelősség terheli-e a kormányfőt a hazugság magyar tengeréért? Lendvai Ildikó MSZP-s frakcióvezető szerint például nem fognak visszatükröződni az őszi önkormányzati választások eredményében a megszorító lépések. „Miért rajtunk vernék el a port?” – ad bizonyságot végtelen cinizmusáról. De nem marad el mögötte az ugyancsak szocialista Simon Gábor sem: „Ha megengedik, idézek egy mondatot a miniszterelnöktől, aki azt mondta, hogy látjuk azt, hogy nehezebb kormányozni, mint kampányolni volt.” Ehhez képest már-már üdítő vallomás Molnár Alberttől az egyelőre nemigen létező reformról: „Nem tagadom, hogy van benne némi megszorítás…”
De vajon osztozik-e az MSZP-vel a hazugságban a koalíciós társ SZDSZ is, amelynek fő választási programpontja az adócsökkentés volt? Kuncze Gábor először még kipréselt magából valami mea culpa-féleséget, bár a következtetése már sántít: „A kormánypártok valóban felelősek az elmúlt négy évért és annak következményeiért, most pedig nekik kell ezeket a következményeket elhárítaniuk.” Pető Iván már nem volt ilyen karakán – adta a nyeretlen kétévest: „Hogy is mondjam, azért volt realitása annak, hogy jobb helyzetbe kerül a költségvetés, mint amilyenben most látszik lenni…” Később aztán rájött, hogy mégsem az ő naivitásukban vagy tudatos hazudozásukban van a hiba, hanem a birkaként viselkedő szavazóközönségben: szerinte az igazság a politikában nem kifizetődő. Ezt ragozta aztán Kuncze azzal a magyarázattal, hogy az edzetlen hazai választó egyszerűen nem érett meg a politikai igazmondás elviselésére. Horn Gábor kampányfőnök viszont ragaszkodott ahhoz, hogy az SZDSZ a kampányban nem ígért adócsökkentést az elkövetkezendő két évre. Az életét koalíciós államtitkárként tengető államférfi szerint az általuk most támogatott megszorítások szó szerint ugyan nem voltak benne a szabad demokraták választási programjában, de aki figyelmesen átnézte, az kiolvashatta belőle. Nyilván nem beszéltek össze Magyar Bálinttal, mert ő viszont bukott miniszterként azzal büszkélkedett egy lapinterjúban arra a kérdésre reagálva, hogy a reformok folytatása érdekében a választók átverése mellett döntöttek-e a kampány idején: „Én biztos nem vertem át senkit, ezekről mindig beszéltem, hozzáteszem, politikailag öngyilkos módon, magamat demagóg támadásoknak is kitéve.” Vagyis Magyar kicsit benne hagyta párttársait a slamasztikában; de több is veszett a Gizella utcában. Nem lenne teljes a körkép, ha ebből a sorból kifelejtenénk az ugyancsak igazmondásáról és pontos vagyonbevallásáról nevezetes Demszky Gábort, aki a viccnek is rossz tehénkiállítás kapcsán azt bírta mondani: „A politikának nem dolga, hogy beavatkozzon a művészet világába, hogy cenzorként lépjen fel, illetve hogy véleményt nyilvánítson – ez egy másik műfaj.” Nyilván elfelejtette már, hogy személyesen tiltott be egy hasonlóképpen szélsőséges és provokatív művészeti eseményt Fehér Karácsony címmel. Ezúttal tehát vagy hazudott ő is; vagy a liberális politikának mégiscsak dolga, hogy beavatkozzon a művészet világába, hogy cenzorként lépjen fel. Ehhez az egész blokkhoz már csak a polgári stílben tolvajbandázó Kuncze pártelnök friss kifakadása kívánkozik (igaz, ő a Fideszre vonatkoztatta): „Bajok lesznek még ezzel a bagázzsal!”
Az ember óhatatlanul valami racionális magyarázatot keres ennyi arcátlan hazugságra – hiszen az nem létezik, hogy a kormánypárti politikusok pusztán a hatalom görcsös akarása miatt csináljanak bohócot magukból, s tegyék tönkre mellékesen a köztársaság ethoszát. Gyurcsány a magyarázatért egészen a Rákosi-féle ideológiai alapvetésig nyúl vissza. „Egy édesapának, egy édesanyának messzebb kell látnia sok esetben, mint mondjuk a gyermeknek. (…) Az országot vezetőknek messzebb kell látni és mélyebbre: ez a dolguk.” Márpedig, ugye, a gyereknek a saját érdekében hazudni bocsánatos bűn. Én azonban egy valószerűbb magyarázatra leltem a kormányfői blogban: „Azt a szobát, amelyben a miniszterelnök dolgozik, nem hűtik. (…) A déli fekvésű, nagy ablakos iroda elképesztően meleg tud lenni délutánra.” Talán itt a megoldás a hőgutából eredeztethető hazudozásra: légkondit a miniszterelnöknek!